Párizsban
talált magára Frenák Pál

Szabó
G. László @ Új Szó

2018.
október 14.

Már
ahogy szállt le vele a repülő Párizs felett,
elsírta magát. Intézetis gyerekként arról
álmodott, hogy egyszer ott fog élni, ahol Edith Piaf
élt, és közelről láthatja majd az
Eiffel-tornyot. Táncversenyt nyert Budapesten, így
került Londonba, onnan repült a francia fővárosba.
December volt.

Orosz
kucsmában, feszes nadrágban, bundás csizmában
toporgott a párizsi repülőtéren. Franciául
három szót tudott, látta, hogy megbámulják:
ki ez a figura? Történt mindez 1982-ben. Frenák
Pál azóta gyökeret eresztett Párizsban,
nemzetközi hírű táncos-koreográfus
lett.

Pontosan
emlékszik arra a bizonyos napra, az érkezése
napjára. New York-i nagybátyjától rá
maradt, gurulós bőröndjét húzta maga
után a Champs-Elysée-n. Nem tudta, hova menjen, mit
csináljon, hol fog aludni, kitől várjon
segítséget. „Kukorica Jancsi voltam egy számomra
teljesen ismeretlen világban” – mondja, majd egy
nagyot ugrik a múltban, és úgy összegez:
évekbe telt, míg célegyenesbe jutott.

„Akarsz
vagy nem, bizonyos fokig be kell olvadnod. Főleg, ha valakivel
otthont, családot akarsz alapítani. Nekem sikerült
is az integrálódás. Befogadtak, a kulturális
szféra több régiójába bedolgoztam
magam, megismerték a nevem Párizsban, Franciaországban,
a világban. Vagy azt mondták rám, hogy francia
magyar, vagy azt, hogy magyar francia. A kettő nem volt
különválasztva. Belül nyilván úgy
éreztem, hogy valamennyire franciává váltam,
miközben ma sem vagyok teljesen az, hiszen a magyarságomat
az alapjainál fogva őrzöm. A gyerekkorom, a mély
lelki kapcsolatok Magyarországhoz kötnek. A franciáktól
azt kaptam, hogy náluk valósíthattam meg a
művészi elképzeléseimet. De amikor azt
hittem, hogy igen, engem már befogadott a francia társadalom,
akkor hirtelen ki is taszított. Öt évvel ezelőtt,
amikor a francia kulturális minisztériumban
tisztogatások zajlottak, engem elküldtek, mert nem vagyok
francia. Az sem volt mérvadó ez ügyben, hogy a
feleségem született francia, erős kulturális
hátországgal, hiszen építész,
évtizedek óta kulturális miniszterekkel van
kapcsolatban. A kinti táncszféra, az ottani színház
befogadott bizonyos fokig, de akkor is éreztetik velem, hogy
idegen vagyok köztük. Ez tény, nem panasz. Ha nem
ott születtél, ha nem úgy beszélsz, mint
ők, nem olyan a kiejtésed, mint nekik, ha nem ott
végezted az iskoláidat, kilógsz a sorból.”

Sokáig
kísérték illúziók. Évekbe
telt, míg rájött, hogy a szabadság,
egyenlőség, testvériség mögött
nem kevés nacionalizmus húzódik. Harminchat éve
ezt tapasztalja.

„Ha
bemegyek a kulturális minisztériumba, megalázva
jövök ki. Nem a mindennapi életben érzed a
megkülönböztetést, hanem már amikor egy
bizonyos szint fölé akarsz lépni. Ha pedig már
felette vagy, és egy nagyobb szeletet vinnél, mert a
művészi kvalitásod lehetővé tenné,
hogy a topon legyél, a belső kör nem enged. Az, hogy
Párizsban élhetek, a gyerekkori álmom
beteljesülése. Imádtam a francia filmeket, Jean
Gabint, Godard rendezéseit, de a leginkább Edith
Piafot. Ami pedig a híres francia eleganciát illeti:
mostanában gyakran járok Olaszországba. Van
összehasonlítási alapom. A francia nők
tényleg nagyon elegánsak. A francia férfiak
azonban elmaradnak az olaszok mögött. Bizonyos
divathullámok nagyon erősek voltak Franciaországban.
Pierre Cardin, Coco Chanel. Gaultier stílusa számomra
vulgáris. Cardin vonalai finomabbak, letisztultabbak. Issey
Miyaket azonban ő sem körözi le. Az összes
nadrágom tőle van. Japán minden téren
kiemelkedő helyet foglal el a lelkemben. Éveket töltöttem
már el náluk.”

Kettős
állampolgárként ma már úgy érzi:
a kétlakiság sokszor kétlelkűséget
is jelent, s ez a kettő folyamatosan dulakodni fog egymással.

„Boldog
vagyok, ha megérkezem Budapestre, de nagy az örömöm
akkor is, ha leszáll velem a gép Párizsban.
Hazamegyek, hazajövök. Párizs már egy kicsit
túl van misztifikálva. Csodás helyek vannak
Olaszországban is. Ha egyszer eladom a pesti lakásomat,
Nápoly közelében, egy kis faluban, a tenger
mellett veszek majd házat. Budapestet is, Párizst is
megéltem már. Párizs megkínzott,
meggyötört, megrágott, kiköpött,
visszafogadott, elutasított, újból magához
ölelt, és újra elutasított. Budapest
ugyanilyen. Hol szeret, hol nem. Fokozhatom, ha kell. Egyszer gyűlöl,
máskor imád. Mindkét város harcos város.
Idomíthatod, formálhatod, akkor sem lesz a tiéd.
Nem adja meg magát. Csodálhatod, mert azt szereti,
életem végéig mégsem akarom ölelgetni.
Amit kellett, mindkét városban megéltem. Nem
fogom sajnálni, ha egy harmadik helyen öregszem meg. A
tenger, a természet, a perspektíva hiányzik az
életemből. A lelki békémet egy nagyváros
nem tudja biztosítani. Ami az önmegvalósításomhoz
kellett, azt Budapesttől és Párizstól is
megkaptam. De ha majd úgy érzem, hogy elég volt,
máshol szeretnék élni, tudom, hol folytatom. A
dimenziók már megnyíltak előttem.”

Hogy
mennyire ismerte meg Franciaországot az elmúlt
harminchat év alatt? Meglep a válaszával.

„Japánt
jobban belaktam, bejártam. Franciaország sokkal
nagyobb, nem ismerem minden táját. Bretagne-t
és Normandiát igen, de például a Côte
d’ Azurön még nem voltam. Cannes nem is hiányzik.
Ha nagyon el akarok menni valahova, akkor Korzikára megyek. A
kedvenc helyem azonban máshol van. Felfedeztem egy tavat
Grenoble közelében, ahonnan a Mont Blanc sincs messze.
Magas hegyek között fekszik a tó, vannak pontjai,
ahol 180 méter mély a víz. Ez a hely a szívem
csücske. És az a másik, Nápoly mellett,
Pisciotta.”

Magyar
konyha, francia konyha? Ma már inkább ez utóbbi
híve.

„Amíg
egyedül éltem Párizsban, állandóan
gulyást főztem. Minden
francia barátom azt kérte. Az első négy-öt
évben kómába estem az élelmiszerboltok
polcai előtt. Itthon akkoriban még csak egyféle
joghurt volt, Párizsban száztizenkettő. Óriási
szakadékot láttam az itthoni és a kinti kínálat
között. Csak álltam és bámultam, nem
tudtam választani. A gulyáskorszaknak a feleségem
vetett véget. Látta, hogy mit eszem, milyen nehéz
ételeket, s egy idő után azt mondta: Pali, ne!
Átformált. Ő avatott be a francia kultúrába,
a festészetbe, az építészetbe, és
mindezzel együtt a francia konyhaművészetbe. Van a
Sacré-Coeur alatt egy kávézó, ott szoktam
ücsörögni egy-két órán át.
Kedvencem az almatorta égetett karamellel és vaníliás
öntettel, vagy vaníliás fagyival. Ha étterembe
megyek, általában halat választok, vagy roston
sült rákot. Franciaországban figyelnek a
minőségre. A forma fedi a tartalmat. Náluk nincs
olyan, hogy ezt a vendég úgysem veszi észre.
Néha még most is jólesik az itthoni nehezebb
étel, pedig az agyam már nem kéri. Tegnap is
attól voltam egész éjjel rosszul, amit ettem.”

Nyolcvankettőben,
amikor megérkezett Párizsba, fénykorát
érte a Moulin Rouge. Mára turisztikai látványosság.
A tündöklő párizsi éjszakai élet
a kilencvenes évekig tartott. Büszkén mondja: ő
még hallhatta énekelni Liza Minnellit, láthatta
táncolni Zizie Jeanmaire-t, sőt, még Roland
Petit-nek is megmutathatta a tudását, aki kesztyűt
húzott, mielőtt megérintette volna a balettrudat.

„Ez
elég kiábrándító volt. Nem akarta
megfogni utánunk, mert ott volt a kezünk nyoma. A művészi
minőség nem mindig fedi az emberi nagyságot.
Nurejevet is csodáljuk, mert óriási művész
volt, magánemberként viszont igencsak meggyötörte
a környezetét.”

Emmanuel
Macron, a francia miniszterelnök progresszív gazdasági
reformjaival osztja meg a közvéleményt. Például
azzal, hogy reálisabb nyugdíjelosztást szeretne.

„Ez
sokakat váratlanul érintett, főleg azokat, akik
már beprogramozták maguknak, hogy hatvanegy évesen
nyugdíjba vonulnak. Macron nem akar kitolni senkivel, csak
bizonyos rendeleteket szeretne megreformálni, lojálisabbá
tenni. De nemcsak az aránytalan nyugdíjelosztáson
akar változtatni, hanem az adózási rendszeren
is. Ez sem tetszik mindenkinek. Én nem vagyok gazdasági
szakember, nem látom át az egészet, csak abban
reménykedem, hogy Macron, akit én is nagyon
rokonszenvesnek tartok, és keményen tartja magát,
képes lesz kiépíteni egy arányos
nyugdíjazási rendszert. Igen, sokan támadják
őt, de még mindig többen állnak mellette. A
feleségemet egyébként a magyarországi
politikai helyzet is érdekli. Ha talál egy ezzel
kapcsolatos hírt a Le Monde-ban, azonnal az orrom alá
nyomja, hogy nézd meg, mit írnak a
miniszterelnökötökről. S akkor elolvasom, és
igen fájdalmasan érintenek a dolgok.”

Hogy
miben látja a különbséget a francia és
a magyar mentalitásban?

„Az
alapvető különbséget az új generáció
megnyilvánulásaiban látom. A franciák
elég radikálisan egocentrikusak. Egyébként
mindkét nemzet szuper országnak képzeli a saját
hazáját. Csak a franciák ennek elegánsabb
jelét adják, miközben nagyon fent hordják
az orrukat. Mi, magyarok meg olyan durván mutatjuk ki a
felsőbbrendűségünket. A franciáknak a
kultúrpolitikájuk is más, mint a miénk,
hiszen az ország is jobban egyben van. Ezt jó lenne
mielőbb megtanulni tőlük. A morális igény
magasabb szinten van náluk. Igazán sajnálom,
hogy ezt kell mondanom. Jó lenne tudatosítanunk végre,
hogy a lényünk kiteljesedésében az
embertársainknak, a kapcsolatainknak is szerepe van. Egy
párkapcsolatban is az a szép, ha a másikkal
egybeolvadsz. Átengeded önmagadon, elfogadod őt. Én
a táncban is erről beszélek. Voltaképpen
minden darabom erről szól.”

Forrás:
https://ujszo.com/kultura/parizsban-talalt-magara-frenak-pal