Ösztönök
örvényében

Stark R. László @ Népszava

2008. január

Az
élet folyamatos veszteségek sorozata. Először
fiatalságunkat, aztán egészségünket,
végül az életünket veszítjük el.
Ezt jelképezi részben a homorú lejtő, a
születéstől a halálig vezető csúszda,
a múlt és jövő idősíkjaira, ami
több térrétegre osztja a színpadot s ahol a
sors lefelé húzó sötét ereje nem
más, mint a táncosokra nehezedő gravitáció.
Ugyanaz az a gesztus, ami fönn, a lesiklópálya
tetején még boldog beteljesülés, odalenn
megsemmisülés. Ami fönn a szeretet és a
harmónia pásztoridillje, az lenn már a gyűlölet
és az agresszió rémképe. S ami odafönn
éppen magasztos, az lenn közönséges. Ez a két
világ nem létezhet egymás nélkül.
Persze a lejtő, az út Dante Isteni színjátékára
emlékeztető térbeli és lelki bugyrok között
egyszerre tölt el bennünket rémülettel és
szabadságérzettel. Mert a zuhanás is tele van
reménnyel: hátha jó helyre esünk.

A
koreográfiát még izgalmasabbá
teszik az instabil mozdulatsorok, melyek éppolyan
bizonytalanságérzetet keltenek bennünk, mint saját
életünk, jövőnk kilátásai. Hisz
minél magasabbra jutunk, annál mélyebbre
eshetünk vissza.

A
színpadon is mindent a fortélyos félelem
igazgat. Az Instinct az egyedüllétről, a magánytól
való félelemről szól, kapcsolatainkról,
melyekről végül kiderül, hogy ideig-óráig
megteremtették ugyan az összetartozás illúzióját,
de csak képzeletünkben jelentek meg valódi
szimbiózisként. Így akár Szorongás
is lehetne az új Frenák-opus címe, de az
Instinct pozitívabb, hisz az ösztönök
segíthetnek bennünket a túlélésben.
Persze az ösztönösség ebben az esetben alkotói
módszer, a rendező is bevallja egy nyilatkozatában,
hogy ezzel a darabbal egy olyan térfélre érkezett,
amit még ő maga sem ismer teljesen, ahol befelé
történik minden. Ez önvizsgálatra kényszerít
bennünket, kérdéseket vet fel sorsunkat illetően,
arra késztet, hogy mérlegre tegyük emberi
kapcsolataink mélységét és őszinteségét.

Maszkot
viselnek a fiúk, hogy csak a testüket mozgató
erő látsszon, így arcuk, testük minden élő,
megszületendő ember arca, teste lehetne.

A
végsőkig próbára teszi táncosait
Frenák. Akik a férfi princípiumot
megtestesítik: Baranyi Balázs, Grecsó Zoltán,
Nelson Reguera és Várnagy Kristóf egy folytonos
mozgásfolyamban örvénylenek Helmut Oering
zenéjére, ami közel sem teremt olyan misztikus
atmoszférát, ami a darabhoz illene. A táncosok
fantasztikus teljesítményt nyújtanak, akkor is,
ha a lejtő tetején szögletes bábokká
kell válniuk, és akkor is, ha professzionálisan
kell megoldani az akrobatikus elemeket. De ami igazán
lenyűgöző, az a belülről kiáramló
energia, ami ránk, nézőkre is kisugárzik.
Érezzük a vidám, felhőtlen gyermekkor játékos
hangulatát éppúgy, mint a parázsló
kéjt, az agresszió izzását, a
megaláztatás fájdalmát, a közösség
fölött uralkodó alfahím gőgjét.
Szánjuk a szolgai meghunyászkodásra kényszerülő
gyengéket. A legkiemelkedőbb „alakítást”
– az egyedüli női szereplő – Lisa Kostur
nyújtja. Őt rongybabaként dobálják,
megerőszakolják, porba tapossák, de a szenvedés,
a kiszolgáltatottság pillanataiban is képes
megőrizni méltóságát, s egy ősanya
megbocsátó szeretete árad belőle. A
revüszerű zárójelenet kulcsfontosságú.
Arra utal: szükségünk van a show-ra, a folytonos
zajra, hogy eltereljük a fi gyelmet kételyeinkről
és szorongásainkról.

Ahogy
telik az idő, a rendező-koreográfus darabjai egyre
letisztultabbak, az Instinct átlátható, világos
dramaturgiájával, puritán díszleteivel,
jelmezeivel, végtelenül leegyszerűsített
mozgásszekvenciával, mértéktartó
fény- és hangeffektusaival, áttetsző
kristályszerkezetével úgy épül föl
előttünk, bennünk, hogy gyönyörködtet,
ugyanakkor számvetésre késztet. A lényeget
mutatja meg, nincs benne semmi fölösleges. S ha valami
hiányzik belőle, az belőlünk is hiányzik.