Sajtó
Kritika
Instinct
sisso
Revizor
HU

Ösztön, ösztön,
ki a házból!


Sisso @ Revizor
2008.03.05.


A Frenák Pál Társulat tavalyi, Instict/Ösztön
című darabja idén Lábán-díjat
kapott mint a legjobb hazai kortárs tánc produkció.
Most új szereposztásban volt látható a
Trafóban a racionalitásnak, a fizika törvényeinek
való ellentmondások show-műsora. SISSO KRITIKÁJA.

Frenák Pálnál mindig különös
jelentősége van a színpadi tér
kialakításának: meg kell nézni elölről
és oldalról, el kell képzelni hátulról
is, csak úgy a teljes a kép. Az előadás
közege külön installáció, általában
urbánus jellegű terekre utal, amely aztán a
tánccal együtt tölti be hivatását.
Felfüggesztések, ferde síkok, markáns
fények nehezítik az előadók dolgát,
majd rendre bebizonyosodik, hogy Frenák olyan táncosokkal
dolgozik, akiknek ez sem jelent igazi kihívást, vagy
pedig olyanok az instrukciók, hogy hamar beleszoknak a kvázi
bizonytalanságba.

Az INTINCT – Soha, vagy… című
darabban alig van sík felület a színpadon, épp
csak pár lépésnyi. Első ránézésre
azt is hihetnénk, hogy nincsen táncolható
felület. Középen egy gigantikus, homorú
lejtő, olyan, mintha egy gördeszka rámpája
volna – az extrém városi sportok hozzávalói
rendre megjelennek Frenák koreográfiáiban. A két
szélen most hangszerek állnak, balra zongora, jobbra
ütőspult, Gergely Attila ex-Frenák-táncos
ez alkalommal nem jelenik meg élőben a lemezeivel, mint
tavaly nyáron a Szigeten. A táncelőadás
mint koncert, a komolyzene felbukkanása új jegy a
magyar-francia koreográfusnál. Érdekes plusz az
előadásban, de a speciális színpadépítmény
és az alkalmazott mozgástechnika mellett mégsem
lesz túlzott jelentősége.

Három férfialak ereszkedik alá köteleken a
görbületre, fejjel lefelé táncolva kezdik az
előadást: nem is volnánk elégedettek, ha
nem azonnal állna fejre a világ. A Frenák-galaxisban
ez alapvetés, jár a nézőnek a szürrealitás,
és bár úgy tűnik, az alkotónak
emiatt egyre nehezebb a dolga, az önkizsigerelő művészet
eddig mindig megtalálta azt a nüansznyi pluszt, amitől
lehet szájat tátani. Ezúttal a rámpa
felső részén zajlik valami egészen
misztikus. Az építmény mögül
kiemelkedő figurák, mint a bábok, szinte lebegve
érkeznek a takarásból, mintha rejtélyes
erő repítené őket. Hogy nincsen kilövő
szerkezet, azt onnan tudjuk biztosan, hogy visszafelé is
ugyanígy tűnnek el, nem szakad meg a mozdulatok íve
– ez bizony a mozdulat technikája, nincs mese.

Az instabilitás ezen a nyomvonalon folytatódik az
előadásban, az pedig már egészen irreális
érzetet kelt, amikor a lejtőn is játszani
kezdenek. Nem az artisták bravúrosságával,
bár az is benne van, hanem a természetességre
törekedve, miközben maguk a táncmozdulatok is
kibillentenek, vadak, ösztönösek, vágás-
és rángásszerűek. Időnként
felbukkan egy decens figura, önmaga rugalmas mellszobrával
a lába között, mintha épp megszülni
készülne egy klónt. Ő lehet a szent bölcs
és bolond figurája, aki más-más alakban,
de számos Frenák-darabban megjelenik és
összerántja vagy éppen növeli a káoszt.


Három, jól elkülöníthető térre
lehet osztani a színpadot, és természetesen
annak is külön jelentése van, hogy egy-egy táncos
mikor hol tartózkodik. Lenn az agresszivitás tombol,
oldalt épp csak el lehet futni a színpad mögé,
a középtáj a felfelé vagy a lefelé
menés, az önmagukkal küszködés, az
átmenetek tere, fenn pedig, az érzékek
birodalmában, az álomjelenetek zajlanak. A
valószínűtlenül szép Lisa Kostur,
kék selyem alsóneműben, fedetlen arccal álmodik
odafenn, nem is ereszkedik le az alvilágba. A többiek, a
valószerűségre ítéltek meg mind
fekete zakóban, alsónadrágban, fehér, a
saját arcukból formált gumimaszkban mozognak,
hogy még a levegővétel se legyen könnyű
nekik. A fehér egyenarcokban hátborzongató
kísértetek és emberkísérletek
rejlenek. Különös erővel idéződik
fel Várnagy Kristóf szólója,
MilAn szellemalakja. Ott egy arctalan bábuval
táncolja el a táncos, akkor még arccal, az
elképzelt ikertestvérről szóló
történetet.

A rámpa tetején tehát ott lejt a nőstény,
és körbeveszik a démonjai, a vadkanok, akik egyre
sorjáznak, hogy megszerezzék a kegyeit. A nő pedig
csak álmodik, nem vesz tudomást senkiről, hogy
aztán az előadásvégi „ráadás
jelenetben”, amikor a fiúk egy rákendroll számot
tátognak a fénymikrofonokba az álmokról,
ő másszon a rámpa tetején úgy, mint
egy arctalan, megbéklyózott fogoly. A taps utáni
jelenet feloldás és humor, ami egészen új
Frenáknál, és talán arra vonatkozik, hogy
nemcsak túlélni lehet az ösztönöket és
az identitáskeresést, de érdemes is.

Baranyai Balázs, Grecsó Zoltán, Nelson
Reguera és a beugró Zambriczky
Ádám embertelenül teljesítenek,
lenyűgözőek a testek kitörései, Kolozsi
Viktória pedig új színt visz a fiúk
közé. A dulakodós jelenetek teljesen
újraformálódnak, és megint átértékelődik
a szexus, mint már annyiszor.



Forrás:
http://www.revizoronline.com/hu/cikk/203/frenak-pal-tarsulat-instinct-soha-vagy/?search=1&txt_ssrc=fren%C3%A1k

menu
x
Archive
Archive