Őrült
tánc, de van benne rendszer
Turbuly Lilla @ tanckritika.hu
2015. április
Sokfélék Frenák Pál
embermadarai, mert persze sokkal inkább emberek, mint madarak.
Vergődő-gyötrődő, egymással és
magukkal küzdő, az őrület és a normalitás
átjárhatóságát próbálgató,
szabadságra vágyó és a szabadságot
vállalni nem merő, nevetséges és sajnálni
való lények.
Frenák Pál szereti egy meghatározó
díszletelem köré felépíteni a
koreográfiáit. Legyen az egy kanapé (InTime),
egy medence (Hymen) vagy egy háló (X&Y)
– közös jellemzőjük, hogy már az
első pillanatban megragadják a néző
figyelmét, és az előadás fókuszpontjává
tudnak válni. Így van ez a Birdie esetében
is. Az a különleges építmény, ami
körül az előadás forog, és ami konkrét
értelemben maga is gyakran ott kering előttünk a
forgószínpadon, ezúttal egy háromszögekből
és négyszögekből felépülő
fémváz. Egy bonyolult alaprajzú épület
tetőszerkezetére hasonlít, de szabad teret enged
másféle asszociációknak is. Ha pedig a
címbéli madarakra gondolunk, leginkább egy
padlást vagy egy madárkalitkát idéz, és
erre ráerősít a többször hallható
madárszárnysuhogás is. Kicsit tágabban
értelmezve börtönt vagy bármilyen más
zárt helyet is jelenthet. Igaz, a zártság
mellett ott van benne a nyitottság is, hiszen a rácsszerkezet
közei üresek, átjárhatók, és
ezt a sajátosságot a táncosok folyamatosan
használják is.
Az előadás szórólapjából
megtudhatjuk, hogy Frenák Pál William Wharton regénye,
a Madárka és az abból készült
Alan Parker-film mellett egy különleges helyből, a
Velence mellett, egy kis szigeten található,
elmegyógyintézetből szállodává
átalakított San Clemente hotelből merített
inspirációt a koreográfiához. Mindebből
pedig az őrület és a normalitás, a szabadság
és a bezártság viszonya és
viszonylagossága, a madárlét korlátok
nélkülisége és az emberlét –
fizikai, pszichikai vagy éppen szociális –
korlátai érdekelték leginkább.
Az
említett művek megmaradnak ihletforrásnak, az
előadás nem próbálkozik történetmeséléssel,
még történetdarabkák sem nagyon lelhetők
fel, helyettük állapotok, viszonyulások –
értve ezen az önmagunkhoz, a másikhoz és a
külvilághoz való viszonyulást egyaránt
– jelennek meg a szóló, duó vagy éppen
többszereplős mozgássorokban.
Ezek a mozgássorok lendületesek – mindjárt
úgy is kezdenek, hogy a táncosok berohannak, vetődnek,
csúsznak. Aztán csavarodnak, tekerednek. Meghatározók
ezek a csavart mozgások, egészen a groteszkig kitekert
testhelyzetek, és sokkal inkább jellemzik a
koreográfiát, mint a harmóniára törekvés.
Őrült tánc, de van benne rendszer –
parafrazeálhatnánk Shakespeare-t. A fémszerkezet
– ahogy az X&Y-ban a háló – külön
kihívás elé állítja a táncosokat.
Az előadás nagyobb részében ott, azon és
azzal táncolnak, könnyed természetességnek
láttatva azt, ami a merev fémrudak miatt minden lehet,
csak nem könnyű és nem természetes. Ahogy azt
a Frenák-előadásokban megszokhattuk, a
táncteljesítmények ezúttal is
magabiztosak és imponálók, és egységesen
azok, holott ezzel az előadással a társulatban
több új táncos is debütál: Simon
Renáta, Maurer Milán és a kubai Yosmell Calderón
Mejías.
Ebből a hibátlannak tűnő
profizmusból jólesően zökkentenek ki az
ironikus-humoros betétek. Mint amikor Simon Renáta
tűsarkúban vonul át a színpadon, majd
leveti az egyik tűsarkút, és a vonulásból
sántikálás lesz. Vagy ahogy a már-már
valószínűtlenül magas és vékony
DeeJay Mahogany körül a melléig érő
Nelson Reguera eljárja a násztáncot –
mintha egy kecsesen lépkedő gólya körül
(erre a képzetre erősít rá a hosszú,
fehér, fecskefarkú kabát is) egy dürrögő
fácánkakas körözne.
Noramn Levy elektronikus zenéjét az utolsó
részben egy, a színpadon megjelenő csellista,
Kertész Endre teszi bensőségesebbé és
emberibbé, éppen akkor, amikor a lezárásban
a táncosok ott kuporognak, az eget kémlelve, a kalitka
tetején. Még a tapsrendnél is folyton
visszatérnek oda, mint a madarak, akik a hosszú
kalitkalét után akkor sem mernek repülni, ha már
megtehetnék.
Sokfélék Frenák Pál
embermadarai, mert persze sokkal inkább emberek, mint madarak.
Vergődő-gyötrődő, egymással és
magukkal küzdő, az őrület és a normalitás
átjárhatóságát próbálgató,
szabadságra vágyó és a szabadságot
vállalni nem merő, nevetséges és sajnálni
való lények. Ahogy erre az előadás végén
kihangosított szívdobogás (ismét egy
visszatérő motívum) emlékeztet – élő-
és érző lények. És ott kuporognak
azon a hideg, kényelmetlen fémszerkezeten. De ez, a
hűvös tökéletesség és az érzékeny
sebezhetőség kettőssége nagyon is illik
a Birdie-hez.
