Nincs vigasz, végállomás

2010. december 24.

Népszabadság – Horeczky Krisztina

Frenák Pál utóbbi négy évben készített munkáit az ernyedt önismétlésekben dagonyázó, elkeseredett és fásult útkeresés jellemezte, amelyet áthatott bizonyos mélabús narcisztikum. Az ősszel bemutatott Wings, azaz a Pascal Contet harmonikajátékára rögtönzött, affektált, homoerotikus szirup kapcsán eltöprengtem: miért ez a konok, kínteljes, mártíriumi, hiábavalónak tetsző elszántság? Mármint részemről.

A k.Rush (rush: rohanás) hangzásában összecseng a crash (csattanás) szóval, így nyilvánvalóan utal rá, miként David Cronenberg 1996-os mozijára, a Crash-Karambolra is. Az alkotó egy interjúban elmondta: szeretné, ha „cinemachoreography”-ja azt a benyomást keltené nézőjében, mintha tizenöt-húsz filmet tekintett volna meg.

A tánctérben fehér (mozgatható, három részre szedhető) Cadillac. A vetítővásznon Philippe Martini videója fut: sztráda, eget szelő sas, vészjósló telihold, úszó hal, vágtató bölény, napraforgók, rohanó zsiráf, tajtékos tenger. A Gilles Gauvin zenéjére komponált, közel egyórás mű közben jó ideig, kizárólag amagyar komótos atyja,Tarr Béla jutott eszembe. Merthogy olybá tűnt, mintha egyetlen, vágatlan, végtelenített epizódot bambulnék: a járműben vergődő, hisztérikus, láb- és hajdobáló, civakodó, vad üzekedést mímelő, félmeztelen párokat. Az andalítóan monoton-egynemű, repetitív duók szereplői: Marie-Julie Debeaulieu, Jantner Emese, Simet Jessica, Major László és a (mindig) ragyogó Nelson Reguera a testkultusz harsány agitátorai.

A kifutók, a divatmagazinok, a reklámok-klipek mondén-ön imádó modelljeit idézik. Közúti balesetbe torkolló konfliktusaik oka: valamelyikük erőszakkal magához akarja ragadni a kormány(zás) feletti uralmat. Csakhogy a táncoskoreográfus (önmaga mellett) fellépteti egy másik nemzedék klasszikusait is: a riadt gyermekké váló, démonaival küzdő, hálóinges, mackót szorongató, csodás Lőrinc Katalint. A pókerarcú, tüntetően közönyös, frivolan kiégett, lábujjától a feje búbjáig stílusos Uhrik Dórát. A képregények detektívjére és a rezignált noir-hősökre emlékeztető, férfias Lovas Pált.

A film egyidős a pszichoanalízis megszületésével: Freud 1895-ben kezdett el dolgozni az Álomfejtésen, ekkor került sor a Lumiére fivérek első, nyilvános filmvetítésére, kinematográfjuk szabadalmaztatására. A tudatalattit birizgáló road movie tanítandóan példázza a lélektanilag is egymáshoz kötődő mozgókép és álom kapcsolatát. A szemünk előtt lepergő, lidérces látomás katartikus pillanata egy villanásnyi szóló. Frenák az autóban ül, vezet, néha oldalt néz, mintha a tájat szemlélné, a gyöngyvásznon felhők. Az ütközés után a test eltűnik a kocsiban, egyetlen, mesteri lassított felvétel az egész.

A k.Rush zsigeri költészet; melyben a Cadillackel és a hivalkodóan tökéletes testekkel szimbolizált örök fiatalság-mítosz és a sivár konzumszabadság úgy jelenik meg, mint egy F. Scott Fitzgerald regényben. Frenák az elmúláshoz, az öregedéshez, halálközelséghez nem veretes dolgokat társít, hanem a sekélyesség és a lét léha könnyűsége iránt érzett, fájdalmas, giccses képeslapnosztalgiát. Torokszorítóan igaz, nyomasztóan vigasztalan opusa számos részletében korántsem hibátlan, sőt. Ördögien zavarba ejtő: mintha dadogásból állna össze egy tökéletesen artikulált mondat, gyakorta hamis hangokból földöntúli muzsika, bicegésből szédítő sprint. Az oeuvre példa nélküli darabja nem pofás, nem pöpec. Nem is jó. Hanem mágikus.