„Most
éppen hova menekülök?”
Sisso
@ Magyar Narancs
2018.10.31.
Lassan
negyven éve van a pályán, csodás
mesterektől tanult Japántól Párizsig, sok
kiváló tanítványt bocsátott útra.
A W_all című előadás előtt kérdeztük
művészetről és falakról.
Magyar
Narancs: Amikor 1999 végén, a Tricks
& Tracks című
előadás után először készítettem
magával interjút a Narancsnak,
arról beszélt, hogy a kifejezésben mi izgatja a
leginkább, hogy szereti a határokat felfedezni és
a korlátokat lebontani. A fal motívummal most ugyanott
tartunk – én is, a magyar társadalom is.
Frenák
Pál: A fal globális problémát illusztrál,
megidézi a berlini falat, a kínai nagy falat vagy
Hadrianus falát és az ezekről élő
kulturális és történeti köztudatot.
Negyven éve dolgozom és alkotok, és úgy
gondolom, mindeddig képes voltam hű maradni önmagamhoz,
és abban az autentikus forma- és mozgásnyelvben
dolgozni, ami mindig is a sokszínűség, a másság
kérdéskörét feszegeti. Fakadhat ez abból,
hogy elzárt szociális körülmények
között, zárt politikai világban nőttem
fel. Ezért is fontos nekem az általánosabb
reflexió magát az emberi lét kérdését
illetően, kevésbé érdekel az egyetlen
emberre, közösségre, országra redukált
perspektíva. Folyamatosan, kényszeresen provokálják
az alkotóművészeket, hogy újuljanak meg.
Talán azoknak kérdés ez, akik nem képesek
egy világnézetet felépíteni, akik még
nem teremtették meg a saját világukat. De ahogy
Pina Bausch, úgy én sem fogom elhagyni azt, ami
autentikussá tesz engem.
MN:
Új előadást készít új
előadókkal. Vagy csak berántja őket a régi
Frenák-univerzumba?
FP:
Minden kreáción keresztül újraértékelem
magam. A nulláról kezdünk. De logikus, hogy a
saját stílusrendszeremet követjük, nem?
Most ez annyit jelent, hogy az instrukcióimmal új
utakat nyitnak maguknak a táncosok. Vállalják,
hogy bizonyos Frenák-jegyek megjelennek – nyilván
ezért is dolgoznak velem. Nem célunk, hogy a közös
munkába belépő fiatalok azonnal önállóvá
váljanak, abban támogatjuk őket, hogy pár
év alatt új, egyedi művészi elképzeléseket
mutassanak fel. Ebben a darabban Maurer Milán és
Esterházy Fanni mellett Eoin Mac Donncha ír táncos
– korábbi, Luttecímű
koreográfiánk egyik főszereplője –, a
most a társulathoz csatlakozó Anibal dos Santos, a
frissen végzett Lőrincz Emma, valamint a
sepsiszentgyörgyi M Stúdió színész-táncosai,
a fantasztikus Polgár Emília és Deák
Zoltán dolgoznak együtt. Ezenfelül olyan nagyszerű
emberek is önálló fragmentumokat alkotnak meg a
darabon belül, mint Kónya Tamás mozgássérült
sportoló vagy Mázló Tímea siket
előadóművész. Az alkotók a fal
különböző történeti és
kulturális vonatkozásait kutatják, de a
historikus olvasatokon túllépve a lelki, szellemi
dimenziókat, az önmagunkra találás közben
emelkedő vagy emelt falakat is.
MN:
Most rendezőként aposztrofálja magát.
Miért?
FP:
Mert a koreográfiát a szereplők így
szabadabban alkothatják. Ez mindig is profilja volt a
társulatnak, hogy belőlem kiindulva maguk dolgoznak, de
itt nagyobb önállóságot kaptak, még
inkább magukra voltak utalva.
MN:
A munkáit sokszor filmek inspirálják. Ezt melyik
ihlette?
FP:
Ez alkalommal direktebb módon építünk a
filmek stílusjegyeire. Samuel Benchetrit Lépcsőházi
történetek című
filmjéből kizárólag a szerkezete érdekelt:
absztrakt módon fűz egymásba látszólag
párhuzamos és mégis összefüggő
történeteket. De például egy konkrét
részt Philippe Lioret Isten
hozott! című
2009-es filmjéből építettünk az
előadásba, amely egy 16 éves fiú
emigrációjának igaz és szomorú
történetét meséli el. A filmszerűséget
erősítik a különböző zenei stílusok,
az operától a táncdalokig. Ezt szerkesztjük
össze különböző kortárs zeneszerzők
zenéjével, s ezt próbálja egységbe
szervezni Gergely Attila.
MN:
A saját életében hogyan élte meg a
falakat?
FP:
Az első fal gyerekként az volt, ami a hallók és
a siketek világa között épült fel. Az
anyanyelvem a siketek és nagyothallók jelrendszere
volt, és ha beszélni kezdtem a külvilággal,
úgy éreztem, elárulom a szeretteimet.
A
következő, amikor elválasztottak a családtól,
és intézetbe kerültem. Vasrácsos kerítések
közé voltunk zárva nyolc évig: az egyik
oldalon a perspektivikusabb Balaton, a másik oldalon meg a
sínek. Jellemző, hogy a hálótermeink a
sínekre néztek. A megélt valóságon
keresztül – az éhezés vagy a csenevész
gyerektestem látványa a tükörben –
megtanultam bizonyos dolgokat distanciával kezelni. A művészi
munkámon keresztül lassan jutottam el önmagamhoz és
a relatív szabadságérzethez. Ma már nem
azt a gyereket látom, aki én voltam akkor, hanem általa
a világ nyomorúságban élő
gyerekeinek sorsát. Így nem egy ember tragédiájáról,
hanem „a” tragédiáról beszélek.
MN:
Bicegve érkezett, bokasérülése van. Ez is
egy korlát. Sok rizikóval kell számolniuk a
táncosoknak?
FP:
Jelenleg ízületi gyulladásoktól szenvedek,
mégis olyan tempóban dolgozom, mint egy harmincéves,
rendbe fogok jönni. Negyedszázada kezdtem el kialakítani
a saját organikus mozgásrendszeremet, a magam
fejlesztette technikával rehabilitálódtam
fiatalon komoly gerincsérülésemből. A
metodika lényege, hogy a gerinc folyamatos vertikális
állapotának terhelését kell
minimalizálni, és így az ízületek
terheltsége sokkal csekélyebb lesz. A szervezetnek
ezzel organikusabb, szabad lélegző folyamatot biztosítok,
ami olyan természetesen működik, mint a szívdobogás.
Franciaországban a kortárstánc-mesterképzőn
ebből diplomáztam, miközben megszereztem a
klasszikus balett mesterdiplomámat is. Én még
olyan óriásoktól kaptam a diplomát, mint
Françoise Dupuy, a francia modern tánc ikonikus alakja,
vagy Hubert Godard, a mozgásanatómiai tudományok
nagymestere.
MN:
Falat jelent-e egy kultúrában, ha megjelenik egy
másik kultúra? Párizsban él, napi szinten
lát ilyet.
FP:
Párizs és Budapest között ingázok
folyamatosan, és látom az ingázó
embereket magam körül. Ilyenkor mindig felteszem a kérdést:
most éppen hova menekülök? Az érzés,
hogy mennem kellett a kommunizmusból annak idején, a
mai napig kísért; ’83-ban hagytam el az országot,
és évekig nem is jöttem haza. Mindegy, hogy honnan
hova megyek – az érzet maga az, ami beég a
korporális memóriába. Ez az, ami által
azonosulni tudok azokkal, akiknek bármilyen okból
menekülniük kell.
