Sajtó
Kritika
Könyv
Legáth Zsolt
Ellenfény
HU

A
meg
érkezett

Legáth
Zsolt @ Ellenfény
2012. március

A
Frenák Pál Társulat működésének
10 éves évfordulójára reprezentatív
kiadvány jelent meg. Péter Márta Frenak
című könyvéről Legáth Zsolt
készített recenziót.

Hadd
kezdjem Péter Márta mélyen személyes
könyvének recenzióját én is egy
személyes vallomással: az olvasottak önvizsgálatra
késztettek arról, hogy mit tartok érvényes
táncesztétikának – ha egyáltalán
lehet ilyenről beszélni -, s vajon miért is
preferálok a szerző írásmódjától
némiképp különböző, szikárabb
stílust. Végső soron a kérdés,
amivel Péter Márta szembesített: ki vagyok én?
Egy könyvtől, azt hiszem, ennél többet nem
lehet kívánni.

Péter
Márta Frenak című
könyvének megjelenése nemcsak a 10. születésnapját
ünneplő Frenák Pál Társulat, hanem a
hazai kortárs tánc történetében is
kiemelkedő esemény, hiszen eddig senki sem vállalkozott
arra egymaga, hogy a kortárs magyar táncművészet
egy meghatározó alakjának egy teljes könyvet
szenteljen.

A
könyv címe nemes egyszerűséggel: Frenak.
Nem Frenák Pál Társulat, de még csak nem
is Frenák Pál, egyszerűen, tömören csak
Frenak. Az
egy tömbből faragott cím is jól mutatja,a
szerzőt nem táncelméleti vonatkozások, nem
Frenák nemzetközi tánctrendekhez való
viszonya, és nem is a tánctörténeti
kapcsolódások érdeklik. Ő azt az esszenciát
kutatja, amit ez a vezetéknév jelöl: „Életrajz.
Sok adat, sok szakmai történés, nem akárhol,
nem akárkikkel. És végül siker, siker. Csak
a lényeget nem lehet megfogni általuk. Az énségnek
azt a magját, amely valamilyenségével,
elsődleges minőségével maga köré
vonzhatta a külső, látható burkokat, azt az
érzékelhetőnek tűnő egységnyi
létezést, avagy személyiséget,
testi-szellemi valót, akit Frenák Pálként
azonosítunk. Ki ő?”

A
kötet három jól elkülöníhető
egységre bomlik: először egy mélyinterjúban
bepillantást enged Frenák művészi
indulásának/pályájának magánéleti
vonulatába; a szöveg törzsét adó
esszéfüzér végigvezet az életmű
valamennyi alkotásán (egy korai zsenge kivételével),
majd a függelékként tekinthető rövid
lezáró rész teszi ugyanezt adatokkal, nevekkel
és számokkal. Mindehhez a teljes szöveg angol
fordítása és több mint igényes fotók
társulnak, amelyek között a 2000-es évek
derekára páratlan népszerűséget
szerzett társulat jól ismert produkcióinak képei
mellett mindeddig nem látható privát
felvételeket is találunk.

A
kötet első harmadát kitévő beszélgetés
A semmi közepén
– azt ígéri, hogy elmerülhetünk abban
az univerzumban, aminek neve: Frenak. Szóba kerülnek a
süketnéma szülők mint a koreográfiákban
időről időre felbukkanó jelbeszéd
forrása, az árvaházban töltött évek
s az ott átélt testi-lelki szenvedések,
amelyeket aztán Frenák önmagán átszűrve
épít bele munkáiba, de ezeken – a Frenákot
valamennyire is ismerő néző számára
mind-mind jól ismert tényeken, toposzokon – túl
sok minden más is felbukkan az életút
meghatározó állomásaiból. Sokat
megtudhatunk az emigrációról, a párizsi
újrakezdés éveiről, a Moulin Rouge-ban
töltött időszakról, a mozgássérültekkel,
majd a Francia Artistaképző Főiskolán végzett
munkáról. Képet kapunk a Frenák számára
meghatározó művészi és személyes
találkozásokról, és természetesen
szó esik az alkotói folyamatról, de a jógáról,
sőt a tantrikus szexről is. A süketnéma
felmenők miatt saját bevallása szerint a
verbalitás világában otthontalan Frenák
láthatóan szívesen mesél, szabatosan
fogalmaz. Ám Molnár Gál Péter szellemes
megfogalmazását idézve, olykor nagyon is „tudja,
miként kell mélyet jelentően kitérni a
kérdések elől.”

A
művész kilétére irányuló
tapogatózások problematikussága állandó
kísérője a Frenákról való
beszédmódnak. Vajon igaza van-e Péter Mártának
abban, hogy „a látható [magánéleti]
történet nélkül Frenák műveihez
nem találni kulcsot: nem engedik magukhoz a nézőt”?
Hiszen ennek némileg ellentmond az, amit műveinek
autobiografikuságáról mond Frenák:
„...bizonyos távolságból visszaolvasva a
darabot olyan érzésem támad, hogy nem én
írtam. Nem én csináltam. Tehát kiérzek
belőle valamilyen fájdalmat, de azt már nem
sajátként élem meg, az már nem az enyém.
Én semmivé válok.” Péter Márta:
„Akkor a személyesség már megtestesült
a műben.” Frenák Pál: „És így
eltávolodik, kitágul, szublimálódik.”

Végeredményben
– s ez nem is lehet másként – az interjú
olvasói előtt úgy jelenik meg Frenák, mint
a könyv borítóján, emblematikus szólójának,
a MenNonNo-nak
egy jelenetében: a sötétben fény vetül
rá, ami kirajzolja körvonalait, de egész lénye
távoli marad, mert az úszószemüveg
eltakarja a szemét. A kérdés marad: ki ő?

A
beszélgetést Frenák alkotásait egyenként
számbavételező esszék sora követi,
amelyek jóllehet inkább lírai, filozofikus
kommentárjai, semmint analitikus elemzései a műveknek,
nem könnyű olvasmányok: sűrű, tömör
szövegek. Előzményeinek tekinthetők a korábban
itt-ott (jórészt az Ellenfényben) megjelent
előadáskritikák, amelyek fontos szeletét
adják Péter Márta táncszakírói
munkásságának. A kötetben olvasható
esszéfüzér a Frenák műveivel sok év
óta folytatott dialógus esszenciája, a szerző
nem 2009-ből értelmezi újra, látja egyben a
frenáki oeuvre-t, hanem folyamatosan építette
azt.

Az
egyes művekről szóló esszéket
külön-külön is olvashatjuk, de akár
összefüggő szövegként is. Ez utóbbira
olykor a kiadvány maga indít minket, például
az egymás után helyet kapó Tricks&Tracks
valamint az Ito és Szajuri
című előadások elemzéseit motivikusan
és nyomdatechnikailag is összefűzi. A szövegeknek
a művek keletkezési idejéhez igazodó
sorrendje egyszer függesztődik fel: a 2006-ban, illetve
2007-ben bemutatott MILAN
és Tra-Ce
a 2000-ben született MenNonNo
mellé kerülnek, nyilván, mert mind a három
szóló. A kronológia felfüggeszthetősége
jól mutatja, hogy Péter Márta koherens egészként
tekint a frenáki életműre, ezért is
lényegtelen, melyik mű mikor született. A darabokat
egy spirituális és művészi szempontból
egyaránt – a szerző szóhasználatával
– „megérkezett” zseniális alkotó
univerzumának a termékeinként látja, ahol
mindig Frenáké az utolsó szó.

Az
előadásokról született önreflexióval
átszőtt szövegek analízis helyett mintha
Frenák kétségtelenül, de nem kizárólagosan
zsigeri előadásainak letaglózó élményét
akarnák szavakkal újra felidézni, újra
jelenvalóvá tenni. Ugyanakkor az írásmód
sűrűsége, intenzív atmoszférája
elmossa a partikuláris különbségeket, a
szerző érzékelhetően az egyre, a
megérkezettre
koncentrál. Bár hozzám inkább az
analitikus, az előadások minden apró részletetét
górcső alá vevő megközelítések
állnak közel (mint amit Mestyán Ádám
is képvisel A kegyetlen tánc
című remek dolgozatában, ahol is Artaud
színházelméleti elképzeléseit
továbbgondolva tesz kísérletet Frenák
táncesztétikájának definiálásra),
Péter Márta könyvét olvasva mégis
fölmerült bennem: miért is ez a preferencia? Lehet,
hogy a mindent szétszedni, rögzíteni akaró
(s ezért a primer érzéki élményt
szükségszerűen kilúgozó) szándékom
mögött csak a félelem áll, hogy lezuhanok az
Instinct
nyaktörő „sípályáján”?
Talán a dolgokat nevén nevező próbálkozásom
csak görcsös igyekezet megmaradni mélységeink
peremén?

Lehet,
hogy Tóth Ágnes Veronikának van igaza, amikor
Mestyán nevezett tanulmányát és Péter
Márta könyvét összevetve azt mondja, hogy „a
maguk nemében egyaránt pontos lenyomatai egy rendkívüli
koreográfusi oeuvre-nek, és egyaránt izgalmas,
érvényes lehetőségei a táncesztétikának”:
mindazonáltal Péter Márta szintetizáló
élményesztétikája számomra adós
marad Frenák életművének kritikusabb
szemrevételezésével. Így például
elsikkadnak az életmű egyenetlenségei, gondolok
itt a Blue Spring
és a Csajok,
illetve a Twins
kevésbé sikerült előadásrai. Némi
látensen megbúvó kritika csak abból
olvasható ki, hogy a szerző feltűnően
hanyagolja a Blue Spring-et,
mindösszesen egy bekezdést szentel leírására.

„Már
a közönség sem tud elmélyülni” –
panaszolta Frenák nemrég egy beszélgetésben.
Péter Márta egyedülálló könyve
nagyban hozzá fog járulni ahhoz, hogy Frenák Pál
közönsége elmélyültebben,
sztereotípiákról mentesen egyre jobban lássa
és értse is, ne csak nézze és élvezze
Frenák művészetét.

menu
x
Archive
Archive