Még egy ikerdarab

Tóth Ágnes Veronika @ Revizor

2010.10.25.

A MILAN-hoz és a Twinshez még egy ikerdarab
csatlakozott, a Wings, melyben Nelson Reguera Perez és Major
László kettősét egy tangóharmonikás,
Pascal Conte egészíti ki. Érzelem, intimitás,
fizikalitás – a már megszokott összetevők,
meglepetés nélkül. TÓTH ÁGNES
VERONIKA KRITIKÁJA.

A Wings szép, de kicsit hosszúra
hagyott munka, melynek szinte az összes eleme ismerős már
korábbról, ugyanis a tehetséges táncosok
és a kreatív zenész közreműködése
ellenére az új Frenák-bemutató nem
tartogat elég váratlan fordulatot. Túlságosan
hasonlít a Twins című darabra,
amelynek szintén voltak előzményei, gondoljunk
csak az Újvári Milánnak készült MILAN (vagy
a Várnagy Kristófra átalakított MILL &
AN című variációra).
A MILAN szólónak készült,
benne egy fiatal fiú útkeresési kísérleteivel,
aki saját báb-alteregójával küzdött
meg. 

A Twinsben a báb helyét egy ikerlény,
egy másik táncos vette át (a darabot Várnagy
Kristóf és a társulatban akkor debütáló
Major László táncolta), de a térhasználat,
a koreográfia szorosan követte az előző
darabot. Alapjában nem vagyok a hasonló
újraértelmezések ellensége, a Twins-t
kifejezetten érdekesnek találtam, bőven volt még
ebben a témában annyi, hogy még egy darab
szülessen belőle, és a Várnagy-Major kettős
számára is optimális lehetőségnek
tartottam.  

Az őszi fesztiválon bemutatott Wings viszont
már kicsit sok a jóból, hiszen a darab szintén
követi a Twins ikerlényekre építkező
asszociációs körét, sőt a MILAN óta
ismert fehér maszkok is újra felbukkannak a színpadon.
A darabnak nincsenek valódi súlypontjai, hiányzik
a szigorú dramaturgia, az egész inkább tűnik
egy hosszú, improvizatív játéknak, a már
jól ismert stíluselemekkel. Vannak ugyanis rendre
visszatérő motívumok Frenák művészetében:
ilyen a magányos, csupasz kiszolgáltatott test, a
beszédes hátak látványa, a verekedésszerű
ölelések, a gyengédség utáni vágy
megmutatása. Ezek a kulcselemek térnek vissza
a Wingsben is, két nagyszerű táncos, Nelson
Reguera Perez és Major
László tolmácsolásában. 

 

A táncosok és a zenész mindvégig
harmóniában vannak, bár többnyire a zene
tűnik dominánsnak. Pascal Conte, aki egyben a
darab természetes ritmusát, tempóját,
dinamikáját is irányítja, kivételes
kreativitással használja hangszerét,
tangóharmonikájából furcsa hangokat csal
elő: néha egyszerűen csak a levegő áramlik,
mint a szél susogása, máskor kopog vagy
nyöszörög a hangszer, furcsa dallamfoszlányok
keringenek a térben. Pascal Conte nem először fog
hasonló vállalkozásba: a műsorfüzet
megemlíti Jin xing kínai balerina és Marie
Christie Barrault színésznő nevét is a
francia harmonikaművész korábbi
alkotótársaiként.  

Frenák Pál mindig emberi relációkat
visz színre, az égető, fájó érzések
felmutatásának mestere, akit a sérülékenység,
a szorongás érdekel: a vágy, ami mozgat egy
embert, a kapcsolódásra való igény, az
örök aszimmetria és érzelmi
kiszolgáltatottság a kapcsolatokban. Alapvetően
nagyon érzelmes és bátor világ ez, egy
érzelmeit paranoiásan takargató,
intellektualizáló, elfojtó korban. Fontos és
eredeti a Frenák-univerzum, már csak azért is,
mert a mindnyájunkban közös, ösztönös
réteg feltárására tesz kísérletet.
A Wingsben mégis túlteng kissé az
esztétizálás: a koreográfus a végletekig
kihasználja a két táncos meglepő testi
hasonlóságait: a hasonló felépítést,
magasságot, izomtömeget, bár ez olykor túlzott
ornamentikának tűnik, talán azért is, mert
végig két fehér álarcba bújt
embert látunk: szép, arctalan testeket. Két
kockás has, két izmos kar, két csontos hát.
Hogy mennyivel izgalmasabb lett volna mindez fedetlen arccal, az
akkor derül ki, amikor a tapsnál a táncosok végre
leveszik a maszkokat, és tekintetük, mosolyuk is látszik.
Kiderül, hogy mennyivel érdektelenebb csupán maga
a test – legyen bármilyen szabályos is –,
mint az egész ember. 

A furcsa „üresség-érzet” talán
abból is adódhat, hogy a Wingsnem kötött
munka, hanem improvizatív darab. A szokásos
kulcsmotívumok formailag ugyan megjelennek, de nem mindig
pontosan felépítve, s nem tudni azt sem, milyen módon,
milyen előzményekkel kerülnek a színpadra. A
táncosok kissé elárvultak ebben a helyzetben:
formailag fel tudják ugyan pontosan idézni azt a
koreográfiai világot, amiből táplálkoznak,
de mégsem tűnnek igazán magabiztosnak, ebből
pedig nem kevés modorosság fakad. És a magára
hagyatottságon az sem segít, hogy a koreográfus
is feltűnik egy rövid jelenet erejéig a darabban.
(Emlékszem egy évekkel ezelőtti Ludwig Múzeum-beli
improvizációra a Frenák-társulat korábbi
táncosaival, ahol ugyanez volt a probléma: a fiatal
táncosok láthatóan nagy elánnal szerettek
volna megfelelni a koreográfusnak, és ettől kissé
modorosnak, szenvelgőnek hatott az egész produkció.)
Furcsa, kétélű dolog ez, hiszen alig van olyan
volt társulati tag, aki ne Frenáknál hozta volna
pályája eddigi legizgalmasabb formáját,
és mégis: a fiatal művészek „frenákos
korszakukban” valahogy roppantmód hasonlítanak is
egymáshoz, egyszerűen elnyeli őket ez az erős
stílus. Épp ezért a feszesebb, szigorúbban
szerkesztett darabokban nagyon látványosan, pazarul
dolgoznak, az improvizatív helyzetekben meg lelkesen, de nem
feltétlenül meggyőzően próbálják
túllicitálni egymást. Csak éppen ilyenkor
kiderül, hogy a másik feltárulkozása, a
másik története – Frenák Pálé
– nem a sajátjuk, s így a mélyből,
sok szenvedéssel előhozott mozdulatok súlytalanabb,
kevesebb téttel bíró másolatait tudják
csupán megmutatni, saját, eredeti lényüket
teljesen elrejtve.

 

Forrás:
http://www.revizoronline.com/hu/cikk/2743/compagnie-pal-frenak-wings-thalia-szinhaz-bof-2010/?search=1&first=20&txt_ssrc=fren%C3%A1k