A
magányos ember világa

Makrai
Sonja @ Magyar Nemzet
2008. 12. 18.

InTimE:
Frenák Pál új táncelőadása,
avagy meddig képes a test a vágy színlelésére?

Frenák
Pál új táncelőadása, az InTimE újabb
etűdfiizér a magánnyal küzdő emberről.
Az emberről, aki kapcsolataiban is a végtelen
egyedülléttel kell hogy szembesüljön. Igaz,
hogy a művészek örökösen önmagukat
ismétlik, de az InTimE bebizonyította, hogy egy idő
után az állandó motívumok unalmassá
válhatnak, kiüresedhetnek, és a koreográfusra
jellemző „frenákos” stílusjegyek is
veszítenek értékükből. Frenák
Pál legújabb munkáját a közelmúltban
elhunyt Jeszenszky Endre („Jesza”) emlékének
ajánlotta.

Az InTimE kalligrafikus játék; a cím
egyrészt az intimitásra, a testi kapcsolatok
fontosságára utal, másfelől pedig az „itt
és most” szimbóluma, hisz kapcsolataink addig
tartanak, amíg képesek vagyunk egymásra
figyelni. A koreográfus új darabjának, a
többihez hasonlóan, természetesen nincs
dramaturgiai váza; szólók, kettősök és
egy csoportos szeretkezés alkotja a darab folyamát.
Frenák világa nem konkrét megfogalmazásokból
épül fel, csak festőien megkomponált,
esztétizáló képek váltják
egymást. Ebben a világban hihetetlen képességekkel
bíró táncosok, tökéletesen mozgó
gépek léteznek, de táncuk üres,
léleknélküli, amely nem magyarázható
a magány-koncepcióval. Kirakatvilág ez, ahol
nincs érzés, nem létezik tartalom, csupán
látszat van. A színpadkép egyszerű,
letisztult, de a piros kanapé, a vörös rózsa
és a fekete foncsorozott tükör sematikus
szimbólumok, amelyeknek nincs is jelentőségük.
Frenák bátran használja táncosai testét,
mozdulatszekvenciái a fizikai álló- képesség
határait feszegetik. Kolozsi Viktória és Nelson
Reguera energikus, lüktető mozgássorának
minden pillanata lélegzetelállító, de egy
pillanatig sem lehetett érezni, hogy átadták
volna magukat a táncnak. A darab egyetlen erős figurája
Jantner Emese, akinek állatias, „trampli” nőalakja
hiteles színpadi perceket teremtett.

Frenák
szereti a maga teljes valójában láttatni a
testet, de az öncélú magamutogatásnak, a
váratlan nadráglehúzásoknak még
akkor sem látom értelmét, ha táncelőadásról
van szó, ahol a hangsúly egyértelműen a
testeken van. Egyedül a darab csúcspontját jelentő
hármas orgia esetében találom elfogadhatónak
a hullámzó, egymásba fonódó és
elváló ruhátlan testeket, amelyek szinte
festményszerűen jelenítik meg a testi aktust.
Ebben az etűdben a koreográfia minden egyes mozdulata
gyönyörűen példázza a vágyódást,
az akarást, és mindazt, hogy a test meddig is képes
a vágy színlelésére. Bár Frenáknál
soha nem találni következetes megfogalmazásokat, a
fény- és hangjáték mintha mégis
átélhető dramaturgia mentén épült
volna fel. A zörejek, a hangfoszlányok, az elektronikus
zene és a hideg, acélos, kontúros fények
képzőművészeti alkotássá
varázsolták a színpadi pillanatokat.

A
koreográfus az utolsó pillanatban megváltoztatta
a lezárást, és az összes szereplő
helyett egy földdel bekent alak vonaglásával
fejeződik be a darab, de ez a művészieskedő
záróakkord nyugodtan elmaradhatott volna - igaz,
Frenáknál tipikus az ilyen sablonos befejezés.