A
madárember

Sisso @ Népszabadság
2008.
március 29.

„Lebegni,
és úgy táncolni nagyon jó, bár a
néző számára sokkoló lehet.”
(Frenák Pál)

Frenák
Pál ötvenéves, harminc éve van a
táncos-koreográfusi pályán. Húszévesen
kezdte a tanulást, és minden, a kortárs
tánctudását legitimálni hivatott
intézménynek, kritikusnak görbe tükröt
mutatott eddigi munkássága során, ahogy sokszor
az ész és a fizika törvényeinek is a
színpadon. Nem sok embert taszított a sorsa ennyire
végletesen a táncművészet felé.

Élete
első húsz éve a szürrealitásban
oldódó, önkizsigerelő művészetéből
visszanézve egyenesen „romantikus”. A mostoha
gyermekkorból nem a társadalmilag jól
előkészített lejtőn vándorolt tovább,
lefelé menetben, hanem a sorsa gellert kapott egy jobb
csillagzaton. Szerencse, érzékenység, tehetség,
munkabírás, és nem utolsósorban a
narcizmusnak is becézett önszeretet képessége,
ami ide vezethetett. Vagy ki tudja, de feltétlenül
mirákulum, ami jó esetben rendre megtörténik
a frenáki színpadon is. Ilyen volt 1999-ben a Tricks
and Tracks című, egyetlen robbanásként
jellemezhető, hisztérikus rajongással fogadott
darabja, amivel Budapestre visszatért, hogy beoltsa valami
kegyetlenül ösztönös, neokultikus, urbánus
vakcinával a kortárs hazait. Biztos tudású
táncosok, felfüggesztések, sehol egy biztos pont a
hófehér színpadon, spirális pörgések,
hirtelen előbukkanások, egyszerű, ősi jelek,
össze nem illő párok, meztelen, leplezetlen testek,
egy mozdulatlan, időtlen alak, aztán csak a folyamatos
menetelés megint az elátkozott, jól komponált
technozenére. Sokan felkapták a fejüket annak
idején, hogy vajon miből keletkezhet egy ilyen előadás.

„Tavaly
tavasszal a Párizsi Magyar Intézetben köszöntötték
ötvenedik születésnapján a formabontó
magyar– francia alkotót a barátai, alkotótársai,
no meg a diplomaták. Szomorú ünnep volt, akkoriban
derült ki, hogy megvonja a kiemelt támogatás egy
részét a hazai kuratórium.”

Frenák
Budapesten született, öt testvérével együtt,
süketnéma szülők gyermekeként. Az
előszobaszekrényben komoly csontvázak: a lét
felszínén megkapaszkodni nehezen tudó anya, egy,
a gyógyíthatatlan betegségétől
agresszívvá, ijesztővé váló
apa, családi tragédiák a szegénység
miatt, és nem utolsósorban gyámügyi
nyomásra hétévesen induló nevelőintézeti
„karrier”. A másképp kommunikáló,
zártságában is kitaszított, szorongó
gyerek a zárt ajtók mögött találta meg
a mozgás örömét, éjszakánként,
egyedül a folyosói tükör előtt lehetett
önmaga. Az akkori állami nevelési elveknek
megfelelően még személyes holmijai sem voltak, így
teljesen a semmiből szülte meg magát, autodidakta
lett, tanulta a mozgást, a beszédet, alkotott magának,
és furcsa, kifacsart mozdulatokat, egyszerű tárgyakat
készített, és mivel úgy érezte,
senki nem szereti, kénytelen volt szeretni magát. Akkor
persze fogalma sem volt arról, hogy ez valamiféle butoh
(japán táncműfaj) életvezetési
technika. Tizennégy éves korában került
vissza a családhoz, bele az élet sűrűjébe,
az Astoriában pincérkedett, és nem mindig
találta az összhangot a vad külvilággal.

A
tükör, a kedves ismerős vitte be élete első
tánciskolájába a Semmelweis utcai lakásuk
alatt. A Jeszenszky-féle intézménybe, ahol több
mai kortárs táncos is elkezdte az utat. Két év
múlva már tanított a mester mellett, később
pedig máshol is. Kiválóan elsajátította
a balett-technikát, de a Győri Balettbe való
bekerüléshez nem volt elég, így többekkel
együtt megalapította a Jeszenszky Jazzbalett társulatot,
ahol elkészítette a később kommerszként
elhíresült, merész és skizoid kígyós
szólót. Katonaság helyett a Honvéd
Táncegyüttesbe került, így néptáncolt
is, saját állítása szerint rettenetesen.

Aztán
elege lett, és Londonba utazott egy táncversenyre, majd
onnan a rég megálmodott Párizs felé vette
az irányt. A „chilei Béjart”-nak becézett
Germanie Silvával kezdett dolgozni, és tanácsainak
köszönhetően jutott be, majd töltött egy
szigorú évet a Moulin Rouge tánckarában,
hogy kitapasztalja a könnyű műfajok keményebb
oldalát. A kettősség, a show és a kortárs
irányzatok között való vergődés
aztán az utóbbi javára dőlt el. Janine
Charret kérte fel közös munkára, közben
feleségül vett egy építészt, aki a
világváros egy másfajta művészeti
dzsungelébe vezette be. Balettgálákon dolgozott,
közben a Cunningham-technikával ismerkedett, és
különböző modern táncmódszereket
tanult.

Első
saját koreográfiáját a Theatre Chatillon
egy fesztiváljára készítette Ter címmel,
1989-ben, Christine Merlivel, akivel azóta is együtt
dolgozik. Ugyanebben az évben hozta létre a társulatát;
első 1993-as darabjuk az autobiografikus Les Palets
(Gördeszkák), amely már jelentett némi
elmozdulást, és megmutatkoztak benne a Frenákuniverzum
tér-idő relativitásának elemei. Világ
körüli turnéra mentek, később
Magyarországon is látható volt a darab. A
koreográfus közben Japánban tanult, így a
civilizációs vadságba valamiféle
hagyománytisztelet is vegyült.

1998-tól
egyre többet dolgozott Magyarországon, és
Compagnie de Frenák Pál nevű társulatának
a tagjai között felszaporodtak a hazai táncosok.
Juhász Kata, Jantner Emese, Gergyel Attila és
Zambryczky Ádám is innen nyert nevet. Az Out of Cage és
a Festen/Lakoma című, a személyes lét
mélyrétegeibe fúró darabokat a Trafóban
mutatták be. Képzőművészet,
harcművészet, filozófia és pszichológia
is inspirálta ezeket a műveket. A Káosz című
opus talán az eddigi csúcs, a tudás és a
nem tudás közötti öntudatlan csavargás
egy spirálban, felfelé. Tavaly a Garai téri
csarnok megnyitóján újra bemutatták,
nézhettük a pokol felső tornácáról
is, a darab felépítése sokszorosan verte az
épületszerkezetet. Miközben a megújult
társulat folyamatosan turnézott, és Frenák
Pál jószerével Párizsban élt, két
szólót készített Budapesten Tra-ce és
Milan címmel. Utóbbi egy neoromantikus utazás,
angyalszárnyakon, köteleken, görkorcsolyán,
ifjabb Kurtág-zenére, egy mocskos, külvárosi
pincén át a múltba, a nem létező
ikertestvéri szeretet illúziója felé.

Tavaly
tavasszal a Párizsi Magyar Intézetben köszöntötték
ötvenedik születésnapján a formabontó
magyar–francia alkotót a barátai, alkotótársai,
no meg a diplomaták. Szomorú ünnep volt, mert, bár
Pascal Contet, a tangóharmonika-játékot
újraértelmező francia zenész és a
két Frenáktáncos, a kolumbiai Miguel Ortega meg
az amerikai Lisa Kostur kitettek magukért improvizációban,
akkoriban derült ki, hogy megvonja a kiemelt támogatás
egy részét a hazai kuratórium. Ezek után
született, bizonytalan társulati háttérrel,
a Bipolar projekt keretében az Instict/ Ösztön című
darab, amely idén – mint a legjobb hazai kortárs
táncprodukció – Lábán-díjat
kapott. Szép tetemrehívás, szintetizált
Frenák-történelem, arctalan álmok és
vágyak, hajszálpontos vágások egy
monumentális félcsőszínpadon. A megtoldott
vég viszont nem melankólikus-apokaliptikus, inkább
vicces és optimista, ami Frenáknál nem jellemző.
Hát igen, az ösztön meg a haza erős, fájdalmas,
sokszor öniróniát kívánó
kötelék.