Madarak
jönnek, madarak fájnak

Szabó G.
László @ ÚjSzó
2016. 05. 23.

Harmadszor
vendégszerepel holnap Pozsonyban Frenák Pál
társulata. A Tricks & Tracks és az InTimE után
most legfrissebb darabját, a Birdiet hozza el a párizsi
illetőségű magyar koreográfus, aki
jellegzetes és karakteres formanyelvével a kortárs
tánc világviszonylatban is egyik legjobb alakja. 

Ismerős lehet a
cím: a táncmű ihletője Alan Parker Birdy
(Madárka) című filmdrámája, William
Wharton amerikai író 1978-as regénye és
Raymond Depardon dokumentumfilmje, a San Clemente. Mindebből
természetesen semmi nem jelenik meg a színen, itt nincs
gyógyintézet, idegklinika, nincsenek ápolók
és ápoltak, ez nem sárga házban működő
mai „kakukkfészek”. Amit látunk, a
fémcsövekből épített különös
labirintus, rácsszerkezet, ha úgy tetszik, kalitka,
amely hol fogva tart, hol védelmet nyújt, így az
ember (de lehet az madár, „madárember” is)
akkor sem hagyja el, ha nyitva az ajtaja. A hidegen csillogó
alakzat képzőművészeti alkotásnak is
beillik, s az előadás során többször is
változik, a hol felülről, hol oldalról érkező
fények pedig mindig más, de mindig erős
atmoszférát teremtenek. Ebben a sajátos, egyszer
keménynek, máskor kegyetlennek tűnő térben
élik fájó, megtiport és megnyomorított
életüket azok, akiket a sorsuk ide vetett. Emberek, akik
mennének is, maradnának is, de a rácsok mögött
már nagyobb biztonságban érzik magukat, mint a
kinti „szabad világban”. 

Németországban
nemrég négy estén játszotta a Birdie-t a
társulat, mind a négy alkalommal kirobbanó
sikerrel. Ami az előadásból elsőre kitűnik:
Frenák Pál ezúttal is a vesztesek oldalán
áll. „Gyerekkoromat árvaházban töltöttem,
rácsos ablak mögött, mégsem érzem
vesztesnek magam – vallja a koreográfus. – Ez a
darab nem csupán az elveszett gyerekkort idézi meg,
szól azokról is, akiket eltaszított egy
társadalmi rendszer, mégis képesek talpra állni.
Én is megszenvedtem azért, hogy talpon maradhassak,
tehát ismerem ennek a küzdelemnek szinte minden
stációját. A mások, a kevésbé
favorizáltak, a félreállítottak, a
kitaszítottak sorsa érdekel kezdettől fogva. Az a
helyzet, amelybe a társadalom kényszeríti őket.
Az emberi barbárság. A hatalmi téboly. Pszichés
vagy fizikai sérelmeket feldolgozva újra fel kell
állnunk, el kell rugaszkodnunk. Ember képes eltaposni,
állati sorba lökni embert. Az állatvilágban
mások a törvények. Az oroszlán csak akkor
öl, akkor ejti el a vadat, ha éhes, vagy ha provokáció
éri. Ha veszíthet, akkor inkább támad. A
globális felelősségtudat, a morális
helyzetfoglalás, pozícióvállalás
kérdésköre izgat állandóan. A
kíváncsiság és önmagam megismerése
között őrlődöm.” 

A Birdie táncosai
különböző madárkaraktereket jelenítenek
meg, utalva az ember folyamatos repülési, kitörési
vagy éppen szabadságvágyára. A látható
és láthatatlan akadályok leküzdésére,
áttörésére. „Nagyon sok madár
viselkedését tanulmányoztam a darabra készülve.
Különböző madárfigurákon keresztül
akartam kiélezni az emberi karaktereket. Van ebben
természetesen egyfajta azonosulási vágy is.
Madárbőrbe bújva újraértékelni
saját létezésünket. Játékosság
is áthatja a darabot, nemcsak dráma és irónia.
Felkavaró dokumentumfilmeket néztünk meg például
az olajban fulladozó sirályokról. Van is egy
erre utaló epizód az előadásban, amikor a
hat táncos boldog madárrajként jelenik meg a
színen, majd egyre inkább belevesznek a sűrű
pocsolyába, s menekülnének, de már a
szárnyaikat sem tudják mozdítani. Aztán
jön Maurer Milán, és megpróbálja
megmenteni a Yosmell Caldeón által megformált
madarat.” 

Van egy
valószerűtlenül magas, fekete gázlómadár
is a csapatban, akinek DeeJay Mahogany kölcsönzi a testét.
Heves, érzéki vágytól fűtött
táncát lejti mellette egy aprónak tűnő,
ám annál szenvedélyesebb, erőteljesebb
madár, vagyis Nelson Reguera. „Ő a legkisebb macsó
a rajban, aki megállás nélkül teszi a
szépet, miközben látnia, éreznie kell, hogy
nem működik, amit elképzelt. Semmi baj, majd
megérted, sugallja a nála háromszor magasabb
társa. Rá fogsz jönni, miért nem illünk
egymáshoz. Tanuld meg, hol a helyed, meddig mehetsz el. Már
a sajátjaid sorából is kilógtál,
és most ide jössz hozzám, aki a rajon kívül
áll. De elfogadlak, nem bántalak, megsimogatlak. És
ez az igazi tanulás. Ezt tette velem annak idején
Japánban Kazuo Ohno, a butohtánc egyik alapító
mestere. Én voltam mellette a szárnyaival verdeső
kismadár Yokohamában. Ő már akkor
kilencvennégy éves volt. Érdekelt a japánok
zárt, nonverbális kommunikációja, s hogy
mi a közös az ő és a siketek jelbeszédében.
Azért utaztam el hozzá, hogy megtudjam, hol a helyem.
Hogy majd ő megmondja, jó úton vagyok-e. Többször
étkeztünk együtt, ott ültem mellette, egyetlen
szó nélkül tette elém a teát,
jelezve, hogy tudomásul vette, hogy ott vagyok, de ennél
többet nem tehet értem. Nem remegett a keze, pedig már
alig állt a lábán, de a teste még mindig
gyönyörűen dolgozott, és titokzatos energia
áradt a lényéből. Tudtam, hogy lát,
de már egy egészen más szférából
nézett rám. A fizikai leépüléssel
ugyanis a tudás máshová helyeződik át.
A test az univerzumtól kapott energiával mozdul. Nem
volt a szemében semmi megvetés, csak simán
átnézett rajtam. Dühöngtem magamban, hogy
ezért kellett nekem ennyit utazni? Majd megérted,
sugallta szó nélkül. És később
valóban mindent megértettem. A legnagyobb bölcsességgel
szolgált, amivel szolgálhatott. Egyébként
a most készülő szólómat építem
erre. Egyetlen tekintettel, egy odanézéssel, egy
minimális mozdulattal bármit el lehet mondani. A
Reguera által megformált madárnak is az
elérhetetlen kell, azért küzd, azért
próbálkozik. Ide vezet az önértékzavar.
Nem méri fel, mi az övé, hol a helye, mi az, amit
megkaphat és mi az, amit soha.” 

A forgó
rácsrendszer, amelyben jól látható a
háromszög alapú, térbeli kirakodós
játék, a bolygót, az univerzumot, az örök
folyamatot szimbolizálja, amellyel szembe lehet szállni,
de ha frontálisan ütközik vele az ember, fennakad
benne. Foglalkozz magaddal, de közben figyelj a társaidra,
mert ha nem veszed észre őket, a saját
tudatállapotodat deformálod. Erre int az előadás.