A
láthatatlan ember

Horeczky
Krisztina @ Népszabadság

2007.
06. 29.

Az
idén ötvenesztendős Frenák Pál
nemrégiben – méltatásai közepette –
egy csüggesztő születésnapi cikkben arról
vallott: sajátos élmény, hogy egyfelől
kitüntetik az Imre Zoltán-díjjal, másrészről
az NKA bántóan megkurtítja kompániája
támogatását. Emellett jelezte, hogy a magyar
kortárs táncéletet eluraló intrikus
hangulat, melynek kötelező velejárója egymás
(le)minősítése, nem szolgálja a művészi
teremtő erőt.

A
három évtizede pályán lévő,
határainkon túl megbecsült alkotó a
fontosat és az igazat beszéli. Az erkölcsi
értelemben (is) patologikus jeleket mutató, nem éppen
európai aurát árasztó honi táncvilág
számára a nemtelen gáncsoskodás az egyik
legmámorítóbb örömforrás.

Frenák Pál korszakos oeuvre-je –
melyet időszerű volna újabb, meggyőző
darabbal gazdagítani – régóta gátlástalan
szabadrablás tárgya. Tagadhatatlan, bőven van
belőle mit újrahasznosítani; kiváltképp
ha számtalan szépreményű sorscsapás
turkálónak tekint egy fenséges életművet.

A
Bakáts téri – botrányba hajló –
események azonban arra figyelmeztetnek: elég némi
ügyetlenség, és máris megcincálható
a kivívott tekintély. A társulat egyórás
estje már szerencsétlen címével
megtévesztett. Noha a világhírű
táncoskoreográfus (papíron) laza lelki tartással
összeüthetne egy válogatást legjobbnak ítélt
darabjaiból, ennek a bulvárízű tervnek a
szabadtéri színpadtechnika gátat szabott. Így
bemutatásra került a hétéves, párját
ritkító szóló, a MenNonNO és a
2005-ös Apokalipszis – Frisson. Az előbbi –
butoh mozgásra és siketnéma jelbeszédre
épülő, elemi erejű – mű azonban
nézhetetlennek (sic!) bizonyult. A hetedik sor közepén
kucorogva, izomlazító nyújtógyakorlatok
elvégzése után elém tárult a kék
ruhás, úszósapkás, -szemüveges
Frenák – legföljebb derékig. A rejtélyes
oknál fogva nem a színpadon, hanem a templomlépcső
előtti térben lecövekelő, kordonnal elkerített
táncos – nagyjából – a negyedik
sortól „láthatatlanná” vált –
az első sorban ücsörgők a rácson át
sasolhattak.

A
még kortárs klímában is szorongató
élményt oldotta, mikor kezdetét vette a
négyszereplős táncoratórium. Ekkorra a
helyjeggyel érkező, szentségelő nézők
is beletörődtek, hogy kénytelenek oda ülni,
ahova (még) tudnak. Merthogy az eseményre –
pajkos módon – négyféle tikettel lehetett
bejutni. Ám ebből – az izgalmakat fokozandó
– csak az egyik fajta szólt helyre.

A
remekül színpadra állított, okosan
szerkesztett Frisson azonban kétségtelenné
tette: Frenák együttese jóval többet nyújt
egy „ahogy esik, úgy puffan” hakninál. Mint
mindig, most is káprázatosak a táncosok: Kolozsi
Viktória, Lisa Kostur, Nelson Reguera Perez, Várnagy
Kristóf. Az egyszerre fölkavaró, mulattató,
megrázó, szédítő gegekkel teleszórt
„véres” nemi háború képes
volt (újra) ámulatba ejteni a nagyérdeműt,
emellett megmutatta, mitől olyan magával ragadóak
Frenák munkái. Egyebek mellett: kevesen (ha
egyáltalán…) képesek olyan
hirtelen-váratlan érzelmi váltásokra,
mint ő – úgy, hogy közben dermesztően
őszinték maradnak. Táncosai fejükre húzhatnak
gallkakasmaszkot vagy gázálarcot. A térdeplő,
meztelen kutya-férfiakat megsétáltathatja a
fehérneműs, napszemüveges, parókás,
tűsarkon tipegő nő. Szólhat Bee Gees, operaária
vagy frank gyermekdal – mindez sosem válik öncélúvá,
ízléstelenné.

Frenák
Pál olyan, akár egy veterán kötéltáncos;
nincs alatta háló, mégsem aggódunk, hogy
a mélybe zuhan. Mindennek dacára: üdvözölném,
ha legközelebb – teljes fizikai valója helyett –
nem csak a szelleme kísértene.