Jelbeszéd
az anyanyelve

Sándor
Zsuzsanna @ 168óra
2005. Február

Frenák Pál
táncról és gesztusokról

A nyolcvanas években elhagyta Magyarországot, és
Párizsban alapított társulatot. Hamarosan már
nemzetközi sikereket arattak. Táncelőadásaiban
visszatérő motívum a kiszolgáltatottság,
szabadságvágy. Nemrég kelet-európai
turnén jártak, a közönség állva
tapsolta őket. Itthon viszont még önálló
stúdiójuk sincs. Új darabjukat - Apokalipsis
Frisson - a Trafóban mutatták be. SÁNDOR
ZSUZSANNA interjúja.

Új
előadásának egyik jelenetében gázmaszkos,
meztelen férfiakat vezetnek pórázon, egy lány
„vérben” fetreng, a többiek vidáman
táncolnak. Gyakran mondják stílusáról:
provokáló, sokkoló.

FP:
Nem hiszem, hogy az. Hat éve mutattuk be itthon a Tricks and
Tracks előadásunkat: a meztelenség, a szokatlanul
dinamikus mozgás és az eredeti térformák
akkor teljesen újszerűek voltak. Egyesek nem tudtak
velünk mit kezdeni, ezért ránk fogták:
agresszívak vagyunk. Pedig mi csak az emberi viszonyokat
mutatjuk be a maguk nyers valóságában. A táncban
az őszinteség a legfontosabb: a mozdulatnak pontosan kell
kifejeznie az érzelmeket. A hamis gesztusok könnyen
lelepleződnek.

Szülei
süketnémák. A tánc is egyfajta jelbeszéd.

FP: Nekem a
jelbeszéd az anyanyelvem. Szüleim miatt előbb
tanultam meg jelelni, mint magyarul. Nem azt mondom, hogy számomra
a verbalitásnak nincs jelentősége, de fontosabbak
a ki nem mondott dolgok. Régebben süketnémáknak
is tartottunk előadásokat. Amit mások agresszívnak
hisznek - a lappangó indulatok kitörését, a
robbanásszerű hangfoszlányokat -, az a siketeknek
természetes. Gyerekkoromban a jelelők között
voltam otthon. A hallók világa elől menekültem.

Miért?

FP: Nehezen
viseltem, hogy a szüleimet fogyatékosként kezelik.
Sokszor engem is süketnémának néztek. De
nem ez volt az igazi probléma. Édesapám halála
után anyám nem tudott egyedül gondoskodni rólam
és a nővéreimről. Ennivalóra sem
futotta. Azt gondolta, ha intézetbe ad, ott mindenünk
meglesz. Mi a nyomorban is inkább maradtunk volna vele.
Ráadásul elszakítottak a testvéreimtől
is, szétszórtak bennünket az országban.

Hová
került?

FP: Hétévesen
egy Balaton melletti intézetbe vittek, ahol több mint
háromszáz gyerek volt. Egyenruhában jártunk,
harminchatan aludtunk egy szobában. Nehezen viseltem el, hogy
kiszakadtam a süketnémák összetartó
közegéből, és bekerültem egy militarista
rendszerbe. A hetvenes években az intézet börtönszerű
hely volt. A valóság elől a fantáziámba
menekültem. Például már kilencévesen
elképzeltem, hogy egyszer majd Francia- országban fogok
élni. Az egyik tanárom sokat mesélt Párizsról,
francia zenéket hallgatott. Egy másik neve- jjj löm
olykor kivett a csoport- § ból, hazavitt, hogy a kis- £
lányára vigyázzak. Náluk I kicsit
megnyugodhattam, g De ügyelt arra, hogy a többi- S ek észre
ne vegyék a „kivételezést”. Megöltek
volna azért a gyerekek. Mindenki megbosszulta, hogy intézetbe
került. Mivel a családjukon, az államon nem tudtak
bosszút állni, a másikat bántották.
Egymást kínoztuk, hogy minél jobban bírjuk
a fájdalmat, és megedződjünk.

Az intézetben
kezdett táncolni. Ez lett a kiút?

FP: Igen.
Éjszakánként kiosontam a hálóból.
Volt egy nagy tükör, előtte mozogtam összevissza.
Lassan megszerettem azt a kisfiút, akit a tükörben
láttam. Gyakran szinte transzállapotba kerültem a
tánctól. Ez oldotta a lelki fájdalmakat. Aztán
amikor tizennégy lettem, visszamehettem az anyámhoz.
Dolgozni kezdtem, hogy anyagilag rendbe jöjjünk. Italt
szolgáltam fel az Astoriában. Akkor már éreztem,
hogy tehetségem van a tánchoz, de nem tudtam, mit
kezdhetnék vele. Ha valaki éveket tölt a
„szakadékban”, túl nagy lesz benne a
félelem. Az intézetis gyerekek megbélyegzettek
voltak. Tudtuk, ha kiderül, honnan jöttünk, eleve be
sem juthatunk a legtöbb iskolába. Emlékszem,
amikor együtt mentünk valahová a társaimmal,
még a legszegényebb parasztgyerekek is megvetően
mutogattak ránk.

Későbbi
koreográfiáiban is visszatérő motívum
a kiszolgáltatottság, bezártság, erőszak,
szabadságvágy.

FP: Már
gyerekkoromban felnőttként kellett élnem.
Felelősséget éreztem anyám iránt,
soha nem mutattam előtte, hogy rossz nekem. Csodáltam,
szerettem, nem akartam fájdalmat okozni neki. Felnőve
lett bátorságom megvalósítani mindazt,
amiről korábban fantáziál- tam.
Darabjaimban sok olyan elem van, amelyet ki- lenc-tíz évesen
találtam ki. Sokkolók lennének? Én láttam
majdnem elvérezni az egyik társamat, amikor megpróbált
elszökni az intézetből, és a kerítés
átszúrta a torkát. Nem mindenkinek volt akkora
szerencséje, mint nekem. Akik nem találtak valamiféle
belső kiutat, teljesen elkallódtak.

Állítólag
a véletlennek köszönheti, hogy mégis táncos
lett.

FP: Ugyanabban a
házban működött Jeszenszky Endre
mozgásstúdiója, ahol anyámmal laktunk.
Tizennyolc évesen beállítottam hozzá, és
ott ragadtam. Jeszenszky hitet adott önmagamhoz, s ennél
többet senkitől nem kaptam. Inkább mindenki le akart
beszélni a táncról. Azt mondták, az
„romlott pálya”, legyek inkább
hoteligazgató vagy bármi. Egyedül egyik nővérem
- aki később öngyilkos lett - tanácsolta:
„Azt kell csinálnod, amit érzel!” Hál’
istennek hallgattam rá. Ugyanakkor semmi lehetőségem
nem volt arra, hogy a balettintézetbe vagy az Operába
felvegyenek. Amikor kiderült, mikor kezdtem a tánctanulást,
úgy néztek rám, mint egy eretnekre. Annyira
fullasztott az itthoni légkör, hogy a nyolcvanas évek
közepén Párizsba menekültem.

Párizs
„levegősebb- nek” bizonyult?

FP: Álltam
két bőrönddel a Champs-Élysées-n,
senkit nem ismertem, nem beszéltem a nyelvet. Mégis azt
mondtam magamban: „Én itt lábra fogok állni.”
Ehhez öt év kellett. Megérkezésem után
felhívtam egy ottani táncegyüttes chilei
vezetőjét. Evekkel korábban láttam őket
Budapesten, akkor ismerkedtem össze a koreográfusukkal,
aki sokkal előbb megérezte, mint a magyarok, hogy van
bennem valami. Párizsban rögtön leszerződtetett.
Hogy megéljek, egy évig a Moulin Rouge-ban is
felléptem. Később érdekelni kezdett a
táncterápia is, az ameins-I kórházban
mozgássérült gyerekek rehabilitációjával
foglalkoztam, Lille-ben süketnémákkal,
autistákkal. Közben többször elutaztam
Afrikába, Japánba.

A tánc
gyökereit kutatta?

FP: Japánban
egy évig a köznapi jelrendszert tanulmányoztam.
Köztudomású, hogy a japánok sokat
mutogatnak, és keveset beszélnek. Ha az ember nem
olvassa ki az arcukból, a testtartásukból, hogy
mire gondolnak, sosem derül ki. Jártam Isztambulban is,
láttam, hogyan mosakszik meg valaki tetőtől talpig
egyetlen pohár vízzel. Én a táncban is
ezt keresem: miként lehet minimális eszközökkel
maximális hatást elérni.

Saját
társulatot alapított Párizsban — magyar,
francia, perui, brazil, columbiai, ma- dagaszkári tagokkal.
Nem nehéz összetartani egy ilyen soknemzetiségű
csapatot?

FP: Régóta
kétlaki életet élek. Franciaországban van
egy színház, amely támogat minket, itthon
többnyire a Trafóban lépünk föl.
Táncosaimmal ingázunk Párizs és Budapest
között. Egyébként ma már a világban
természetes, ha sokféle kultúrájú
művészek együtt dolgoznak, hiszen ez többletet
ad az alkotáshoz.

Társulatával
sorra aratta a nemzetközi sikereket, de a hazai kulturális
élet mintha még mindig nem fogadta volna be.

FP: Rengeteget
járjuk a világot, és mindenhol Magyarországot
képviseljük. Itthon viszont még állandó
helyünk sincs, független társulatként
működünk. Azt hiszi, nem foglalkoznék boldogan
Magyarországon is mozgássérültekkel vagy
süketnémákkal? De hol? A magyar táncosaimnak
jelenleg is komoly megélhetési gondjaik vannak. Ha nem
volnának a turnék, a kulturális tárca
kiemelt működési támogatása és
a francia kapcsolataim, már rég nem működnénk.
Persze sokszor érzem úgy, hogy nagyobb tisztelettel
fogadnak minket Franciaországban vagy Japánban, mint
idehaza. Nálunk a kortárs táncművészetnek
évtizedek óta ugyanazok a hangadói, néhány
ember döntheti el, mi számít értéknek.
Ez törvényszerűen a minőség romlásához
fog vezetni, mert a fiatal táncosgeneráció
tagjai lehetőségek híján külföldre
mennek majd.

Megfordult a
fejében, hogy nem érdemes hazajönni?

FP: A közönség
befogadott bennünket, számomra ez a legfontosabb.