Interjú
Frenák Pállal

Szentgyörgyi
Rita @ Horizon magazin
2011 május

Koreográfia,
zene, vizualitás egészen egyedi és újszerű
útjain halad. Tabumentes őszinteséggel feszegeti a
testiség határait. A siketnéma jelrendszer és
a japán butoh tánc alapjain minden darabjával
újragondolja a mozgásművészetet. A
„frenáki” világ csupa dinamizmus, erotika,
ütköző testek akrobatikus küzdelme. Legutóbb
egy látomásszerű road-movie-t alkotott, a k.Rusht,
nemrégiben pedig az első színházi
rendezését jegyezte a Temesvári Nemzeti
Színházban. A Frenák Pál Társulat
egyike a kevés kiemelkedő magyar kortárstánc-társulatnak,
amelyik a hazai és a nemzetközi piacon is képes
fennmaradni.

Mi
vitte a rendezés felé?

FP:
Felkérést kaptam, hogy rendezzem meg Varga Mátyás
sWitch című darabját, amit lényegében
közösen írtunk az én elképzeléseim
alapján. A női identitás, a szaporodás
kérdését egy futurista világba vetítem
ki robotszerű álarcos figurákkal, lombikbébivel,
a jövő emlékképeivel. A díszletet, a
koreográfiát is én jegyzem.

S
miért pont Temesvárott?

FP:
A Temesvári Nemzeti Színház új igazgatója
több darabomat látta, az InTime-ot, a Sevent. Azt mondta,
szeretné behozni Romániába ezt a fajta
hangulatot, valamint fény-és térhasználatot.

A
migráció témáját feldolgozó
Seven óta nyitott a kollektív témák felé,
míg korábban inkább az egyénnel, a nemi
szerepekkel foglalkozott. A k.Rush-sal pedig filmtörténeti
inspirációk mentén száguld végig a
huszadik századon.

FP:
A k.Rushban a különböző generációk
közötti átjárással kísérleteztem.
A mozi inspirált, sokat hatott rám David Lynch és
a road movie. Filmszerűen szerettem volna megeleveníteni
a mozgásokat.

Hatásokról
szólva: milyen vonzások vitték a nyolcvanas évek
elején Párizsba?

FP:
Gyerekkoromban intézetbe kerültem. Ebből a kollektív
bezártságból úgy menekültem meg,
hogy már nyolc-kilenc évesen nagyon tudtam a
gyerekekkel bánni, és a tanárok rám
bízták őket. Látták rajtam, hogy nem
olyan vagyok, mint a többiek. Nagyon nehezen ment az írás
és a beszéd. Ráadásul az apám úgy
akart tanítani, hogy az asztalba verte a fejemet. Az egyik
tanárom franciamániás volt. Szombat esténként
mozit nézhettem titokban. Simone Signoret, Jean Gabin, Yves
Montand nagy hatással volt rám.

Ilyen
alapon akár filmrendező is lehetett volna...

FP:
Szeretnék is filmet forgatni. Visszanyúlni az intézeti
évekhez és megmutatni, ahogy ez a gyerek a kerítésen
keresztül látja a világot, miközben
kivetítődnének az emlékképek is.
Megmutatni azt a világot, ahol már nem tudni, hogy mi a
valóság és mi nem. A hatvanas évek
bezártságát, azt a különös,
bizarr szociális közeget fogalmaznám meg, ahol
alkoholista, börtöntöltelék szülők
gyerekei között különcnek, másnak
számítottam a siketnéma anyámmal.

Ez
a „börtönélmény” indította
arra, hogy pályakezdő táncművészként,
egy szál bőrönddel nekivágjon a nagyvilágnak?

FP: A kiszakadás vágya és
Edith Piaf hangja csalogatott. Maga Párizs, a test szabad
kifejezése, a „szabadság, testvériség,
egyenlőség” eszménye. Aztán persze
nem úgy szembesültem a francia élettel, mint ahogy
elgondoltam. Amikor először odavágtak a falhoz a
rendőrök a Pigalle-on és keményen csapkodtak,
bizony megkérdeztem, hogy is van ez.

Mindamellett
nem lehet oka panaszra: szívós munkával sikerült
az élvonalba kerülnie.

FP:
Létrehoztam a saját együttesemet, és
megvalósítottam azt, amit meg akartam fogalmazni a
koreográfia nyelvén.

Védjegye
lett, hogy a siketnéma jelrendszert a kortárs
mozgásművészet nyelvévé avatta.

FP:
Nem sokan foglalkoznak ezzel, illetve nem olyan módon, mint
én. Nem a megtanult dolgokból építkezem,
hanem a megélt valóságon keresztül. Ahogy
az én siketnéma anyám velem kommunikált,
azt nem lehet megtanulni. Ezért is tettem absztrakttá a
siketnéma nyelvet. Például a Tricks&Tracks
végén hosszú percekig ott maradok egyedül a
színpadon: egy fehérre festett fényfolyosóban,
aki bár jelrendszerrel kommunikál, de nem tudni, mit
mond.

Mennyire
érzi magát franciának, illetve magyarnak?

FP:
Leéltem huszonöt évet Franciaorszgában, még
francia állampolgárságom is van. Jól
érzem magam ott, de nem lettem francia. Világpolgárnak
érzem magam. A gyökereimben, a zsigereimben, az
idegeimben a gyerekkoromból, a testi emlékekből
örökölt magyar kultúra bennem van. Ma mindenki
veri a mellét, hogy magyar. Szomorúan látom,
hogy önrombolás folyik, a magyar nép így
magát fogja elpusztítani. Én nem a szenvedést
kommunikálom, hanem a küzdelmes, céljaiért
megharcoló magyart, aki megbirkózott a kommunista
rendszerrel, a kisebbségi léttel, és a semmiből
kaparta ki magát a családjával. Bárhová
megyek a világon, úgy érzem, hogy mint egy
tiszteletbeli nagykövet, képes vagyok közvetíteni
a pozitív lendületet, a kreatív energiát az
emberek felé. Függetlenül attól, hogy
szeretik-e vagy sem, amit csinálok, soha nem kérdőjelezték
meg azt a minőséget és személyes erőt,
ami a darabjaimat jellemzi. A munkámon keresztül az
országot is tisztelik.

Idehaza,
mint alternatív társulatnak, milyen nehézségekkel
kell megküzdeniük?

FP:
Jelenleg mindenki várja, hogy kiírják a
pályázatokat. Évek óta hangoztatom, hogy
a minőség elvére jobban oda kellene figyelni, mint
a mennyiségre. Sokszor mondták már nekem, hogy
nem támogatjuk ezt a fajta testiséget, kitörő
érzelmeket. Szeretném, ha a döntéshozók,
mint ahogy annak idején Rockenbauer Zoltán, eljárnának
az előadásainkra, ismernék a kortárs tánc
világát. Addig viszont minden reggel fel kell tudni
állni, és örülni, hogy még tehetjük
a dolgunkat.