Sisso @ Kultura.hu
2009.02.14
Frenák Pál kvázi új darabja az
ikerlélek fordított története, a
magányosságról szól, arról, hogy
szoros kötelékben lehetünk leginkább egyedül.
A koreográfus lemerül munícióért a
tudattalan sötét rétegeibe, felhozza a gyöngyöket,
söpröget, és kicsit maszatol. KRITIKA
Fő, hogy nincsen boncolás, nem kell belesüppedni az
értelmezésbe, mert Frenák Pál
könnyedén láttat gondolatokat tánccal,
soha nem analizál, inkább ellentétez, ahogy
ezúttal is. Szép és vad, finom és érdes
darab ez is. Töredezetten, álomszerűen sejlik fel
benne a közös testvéri múlt, a harmonikus
androgün létezés, a társbérlet az
anyaméhben, ami kényelmetlen is lehet, a homoerotikus
incesztus lehellete, és a kitörni vágyás,
az önállóság nehézségei.
Lassú- és vad zene váltja egymást, komoly
muzsika, tengerparti sirály ricsaj, és a legvadabb,
fémes techno-zene, nyugodtabb szinkrontáncok, majd
ideges, vibráló szólók, néha
bábozás. A gyermekkor játszótereit, és
a szájber-korszakot egyszerre idéző fém-plexi
hintától a betonfalig és a dobhártya-szaggató
techno zenéig minden megtalálható itt egy
helyen, ami a nagyvárosi ikongyűjteményhez kell,
urbánus díszletek között zajlik az
elmagányosodott ikerpár története.
Egyébként a 2006-os MIL AN című szólót
gondolta tovább ebben a darabjában Frenák. Annak
az volt a szexepilje, hogy Várnagy
Kristóf hipertáncos, egy embernagyságú,
fehér, bauhaus bábuval vitte végig a jól
felépített darabot.
Nem feltétlenül szükséges az új verzió
megértéséhez az előző kontextusa, de
bőven vannak hasonló elemek, főleg, ami a díszletet
illeti. A nagy változás, hogy a fantom és ember
reláció helyett egy hús-vér duót
láthatunk, bár ez így sokkal
kísértetiesebb. Major László táncolja
a másik ént, olyanok Várnaggyal, mint a rúdon
ülő, az összezártságtól
bekattanás előtt álló madarak, akik menten
kitépik egymás tollait. A madáremberek között
megjelenik aztán a nagy fehér kísértet
is, vagyis az egykori báb, mint egy emlékkép,
mozog, játszik, épp, hogy nem beszél, és
később is előjön, egészen kicsi,
marionett formában, hogy táncoljon a padlóra
vetülő fénycsíkokon. Borzongató és
ugyanakkor szemkápráztató, szürreális
képek ezek, mint Frenáknál megszokott, a jófajta
giccs határain.
A tánc nem egyenletes, Major visszafogottabb, de technikás,
feszült, szúrós az egész, a gólyalábas
bábosnak jut egy kis kívülállóság,
amitől a "mindent mozgató" szerepe is felsejlik
a színpadon. A Nemzeti Táncszínház tere
viszont lefojtja, klausztrofóbbá teszi ezt az amúgy
sem szellősnek szánt darabot, talán az óriási
ventillátor képe és a nézőtér
felé sodró szele old ezen egy kicsit. A vadul
görkorcsolyázó, fehérre meszelt fejű
alakok nagyokat fékeznek a széleken, és az alig
mozdulós, vibrálós test-párbeszédeknek
is egész más értelmet ad ez beszorított
közeg.
A kikötő betonmólóját idéző
szürke-fehér "falnak" hátul, hol
nekitámaszkodnak a táncosok, hol fejjel rohannak neki,
az őrületig, aztán a testvérpár egyik
tagja szárnyra kap, a másik lenn marad, a madarak
riadtan üvöltöznek. Aztán, mintha elvágták
volna, úgy ér véget a darab, mintha önkorlátozó
módon innen is levágtak volna valami fontosat. Így
tétován kezdődik a taps, de aztán erősödik.
