Hol
itt a duplacsavar, tessék mondani?
Olvassbele.com
2014.04.06.
Speciális
lehetőséget adott az élet: úgy nézhettem
meg Frenák Pál felújított
darabját (eredeti: Tricks & Tracks, 1999), hogy egy
teljesen szűz szem is volt velem, valaki, akinek ez az
este az első találkozása volt a kortárstánccal.
Magam csak Tricks-szűz voltam, a frenáki univerzumot
egészen ismerem. Ezt a világot az átlagnál
fűtöttebb, erőszakosabb mozgásvilág, a
másságok heves felmutatása, magas
tánctechnikai színvonal, az akrobatika táncba
emelése és ötletes, extrém térhasználat
jellemzi.
A Tricks &
Tracks 2. azonban mintha mindazt a tabudöntögetést
magába akart volna sűríteni, melyet a hazai
táncvilág az elmúlt 15-20 évben már
bevégzett, illetve minden harsány gesztust
felhalmozott, ami egy pionír nézőnek
sztereotípiaként fogalmazódhat
meg a kortárs művészeti életről. Nem
hagyom magam, keresem a duplacsavart.
Ha egy
táncelőadásban van hosszan tartó
meztelenség, vérszínű festék,
mesterségesen előállított okádék,
imitált önkielégítés,
agresszió-kiélés és divatbemutatókra
emlékeztető vonulás, az felveti a kérdést:
maníros-e a darab? Van-e humorérzéke ennek a
darabnak, vagy nagyon komolyan veszi magát? Intellektualizáló-e
annyira ez a darab, hogy kilúgozza az érzelmeket
magából? Dekoratív, élvezhető
látványú-e a darab – ami legalább
élményként hazavihető? Kérdés
továbbá – elnézve az előadás
tárgyi eszközeit –, hogy az alkotó ragadt-e
le a kilencvenes évek végének normáinál,
vagy arra szeretne rámutatni, hogy mi nem mozdultunk az elmúlt
15 évben egy tapodtat se?
A történések
szintjén az előadás öt-hat nagyobb egységből
áll, melyek eleje és vége egymásba ér,
keretet alkot. Ezek a jelenetsorok tablóképekként
is értelmezhetők, melyek nem összefüggő
történetet mesélnek el, hanem ugyanazon
problematika más és más aspektusai. Az első
élőképben a vakító, művien
fehér térbe vetődik be egy szőke, piros
kombinés nőalak, majd oldalról sárszínű
lé fröccsen, rá és a falra. Nem sokkal
később megjelenik egy férfi táncos is,
mozgásán, gesztusrendszerén látszik, hogy
ugyanannak a frusztrált közegnek a része.
Ellenpontként két oldalról bukósisakos
alakok úsznak be, akik lassú mozgásukkal egy kis
levegőt préselnek ebbe térbe. A szekvencia vége
mégis az, hogy az eredeti egy helyett immár két
nő üti magát kényszeresen a falhoz.
Az első
jelenetsorban megismert ellentételező felépítés
ezután végig megmarad, és az önsanyargatóval,
a magamutogatóval, a visszataszítónak
mutatott köznapival szemben időről időre
egy másik világ lehetősége villan
meg – majd el is hal. Ez a másik világ jelen van
a következő jelenet levegőakrobatikával
megspékelt duettjében. Ott az ismeretlen jelekkel
tarkított bőrfelület, a női táncos
magasból való leereszkedése, az aláfestő
elektronikus zaj – mely néha az emberin kívüli
fauna összhangzatára, máskor kifejezetten a
Delta-féle „űrzenére” hajaz
– értelmezhető egy érintetlen
civilizáció földre szállásaként
is. A jelenetsor végén azonban itt is az előző
szekvenciához hasonló az eredmény: a páros
négyessé bővül, kapnak egy-egy kétes
értékű tanítót, felöltözve
pedig egy fordulással a mi agresszív civilizációnk
részeivé válnak.
A többi
jelenetből is kitapintható, hogy a frenáki vízió
szerint brutális, önnön felületességében
tetszelgő civilizációnk – mely a
divatbemutatókat figurázó vonulásban
éri el, ha mégoly közhelyesen is, a tetőpontját
– utópisztikus ellenpontja valahol a ’60-as,
’70-es évek mozgalmainak, tudományos-fantasztikus
buzgalmának, szabadságelvű filmművészetének
környékén keresendő. Ha jól
értem a darab állítását, azóta
egyre csak távolodunk az azok által felvillantott
eszményektől. Ma már a törekvés sincs
meg. Ha pedig magyar viszonylatra fordítjuk a dolgot, akkor a
kapott eredmény még pitiánerebb és
provinciálisabb. Még mindig a 90-es évek végének
ős-macsós sportszemüvegén keresztül
nézzük a világot, és magunkba csavarodtunk,
mint a táncosok a kötélhintán. A szelíd
motorosok tehetetlen bábokká szelídültek,
Barbarella sárban fetreng, a méltóságot
kifejezni hivatott márványszobor/mester/istenfigura
(Frenák szerepe az utolsó tíz percben) pedig
véres. Az előadás egy pontján, a
társulat csoportos jelenetét követően a
földön maradnak a ruhák. A köztük gázoló,
fehér prémkabátos jegesmedveember a humanoidok
után következő planétalakó, aki már
csak szánalmas nyomainkat találja, s a pusztulásunkon
élvezkedik. Talán ez a pillanat az előadás
legerősebbje. A szép, új világ nem jött
el, pedig hittek benne a ’68-asok, itthon pedig a 90-es évek
népe.
Ezúttal
nem lehet meggyőzően állítani, hogy a
fentebbihez akár csak hasonló lett volna az előadásban
használt utalásrendszer értelme vagy az alkotói
intenció. Nem, mert az utalásrendszer – más
alkotók vagy akár maga Frenák darabjaival
összehasonlítva – túlságosan is
széttartó, és ha lehet ezt mondani, mértéktelen
volt. Így a bevezetőben feltett kérdésekhez
kanyarodom vissza. A túlzó gesztusok és eszközök
halmozott, de szoros összefüggést nem mutató
használata igenis manírossá tette a darabot.
Maszturbálás, hányás, vér, sár,
stroboszkóp, bunda, bohócparóka, kurvás
műhaj meg a többi: SOK. A tobzódást
megirigyelhetné egy kortárs művészetet
pellengérre állító paródia is.
Ráadásul elfogadásukat nemcsak a mennyiség,
hanem az anakronisztikus hatás is nehezítette. Hiszen
mondjuk a mai húszasok-harmincasok számára, akik
csak ezt az előadást látták (és a 15
évvel ezelőttit nem), a nagyvárosi lét
hidegségéről, felületességéről
nem az előadásban használt tárgyi eszköztár
ugrik be, hanem a dioptria nélküli vastagkeretes
szemüveg, a természetellenesen szoros cicanadrágban
feszülő férfiláb, a bajuszmintás póló,
a direkt színekben pompázó ruhatár vagy a
táncterek nemtelenné válása. Lehetséges,
hogy az ezredfordulón divatos macsó napszemüveget
vagy az ezerszer látni vélt színpadi okádást
ironikus zárójelbe kellett volna tenni – de ehhez
hiányzott a kikacsintás.
A bevezetőben
említett dilemmák közül egyértelműen
a dekorativitás jár a legjobban. A föld–levegő
duó, a meztelen csoportos táncetűd, a stroboszkóp
fényében pörgő három táncos
alakja a vetett árnyékokkal, a táncos
gárdából Feicht Zoltán a
beavató, a macsó és az ijesztő lény
(jegesmedveember?) szerepében, és magának
Frenáknak a japán butoh, a jelnyelv és az antik
szobrok mozdulatait keverő performansza – hazavihető
élmény. Ám ugyanettől a koreográfustól
láttunk már sokkal különlegesebb akrobatikus
megoldást (pl. Fiúk), sokkal érdekesebb
térhasználatot (pl. Lakoma, KáOsz), sokkal
szebb duót (pl. In Time), és úgy általában
a ritmus- és energiaváltások sokkal ízlésesebb,
poétikusabb példáit.
A Tricks &
Tracks 2-ben is, mint a frenáki univerzum egészében,
az élet fájdalma, mocskossága fejeződik ki.
Ennek sűrűségét a korábbi előadásokban
„csak” a kimunkált dekorativitás és
a társulattagok hiteles színpadi őrülete
segített befogadni. A vízió viszont ezúttal
nem volt olyan erős, hogy meggyőző legyen. Nem lett
meg az a pont, ahol a csavar magától fordult volna
egyet.
