Hiperszenzitív

Fazekas Zsuzsa @ Elle

2009. január

A 90-es években meghódította Londont és Párizst, később Japánt is. Bő tíz éve a hazai kortárs táncélet egyik meghatározó társulata az övé.

Abban, hogy táncos lettél van valami elrendeltetésszerű.

FP: Anyám révén én a süketnéma jelrendszert tanultam meg először, ebbe születtem bele, az érintésen keresztül fontos információkat kaptam tőle. Közben nyolcadik gyerekként, egyetlen és legkisebb fiúként rettenetes felelősségtudat alakult ki bennem. Nagyon nehéz egy ilyen koncentrált szeretettel, pláne az egyik napról a másikra történő elvesztésével mit kezdeni. Hétévesen intézetbe kerültem és ebben az öngyilkosság határán lévő gyerekben, ott a magányban kezdődött, hogy kiszöktem a tükrök elé, nézegettem és csavargattam a testemet, szinte a gyötrésig, talán azért, hogy a testi fájdalom feledtesse a lélek fájdalmát. Kísérleteztem a testemmel, aminek nyilván volt egyfajta transzállapotú, erotikus jellege is. A megszokott érintéseket ilyenkor az ember magának adja. Veszélyes játék, de szerencsére nem estem bele a narcisztikus csapdába.

Hanem kreatív energiát kaptál?

FP: Valószínűleg, mert még ott az intézetben megrendeztem az Ali Baba és a 40 rablót... A mindennapi kommunikációt, amit korában anyámmal folytattam, átinterpretáltam a testemre. És az is nagyon fontos volt, hogy ebben a zárt világban a nevelők gyakran rám bízták a kisgyerekeiket, mert észrevették, hogy nálam megnyugszanak, cserébe pedig elértem, hogy filmeket nézhessek, Chaplinnel kezdődött, de aztán jött Bergman, Fellini, Godard. Edith Piaf rekedt füstös hangja azt üzente, hogy egyszer Párizsban fogok élni.

Mi kellett ahhoz, hogy megvalósuljon az álmod?

FP: Ezek apró dolgok, nem kell sok egy embernek, egy csomó véletlen, miközben persze nincsenek véletlenek. 14 évesen mint picolo garcon felszolgáltam az Astoriában, Jancsó épp ott forgatott, és én remegtem, mert, nem hiszed el, de azt éreztem, hogy oda tartozom, aztán Várkonyi Szilvia később mondta, hogy Pali, te olyan csodálatosan mozogsz, neked táncolni kell – és az ember érzi, hogy valami van. És Jeszenszky balettiskolája véletlenül ott volt a félemeleten, a házban, ahová akkoriban költöztünk. Majd nagyon szemtelenül megnyertem egy ilyen modern diszkótáncversenyt, és kijutottam Londonba, aztán egyszer csak ott álltam két bőrönddel a Champs Élysées-n.

És tudtál franciául?

FP: Dehogyis, egy szót se, de ez engem soha nem zavart. Japánban sem később. Azonnal dolgoztam és otthon éreztem magam. A Moulin Rouge-ban táncoltam és közben találkoztam az első feleségemmel, aki kimenekített ezekből a csapdákból, ezután kezdődtek a neoklasszikus dolgok. De ez valahogy nem fejezte ki, amit akarok. Később, a mostani feleségemmel való találkozás – ő építész – aztán radikálisan megváltoztatta az életemet. Felfedeztük a kortárs művészeti univerzumot. Érdekes, a francia nyelv hozott vissza, hogy be tudjam lakni a magyar nyelvet.

Az új bemutatód az InTime kapcsolati kérdések körül forog.

FP: Mindenkinek van egy témája, az enyém a testről, a lélekről és a térről szól, arról a pontról, ahol az ember önmagát belakja.