Hímsoviniszta
mutánsok sorsketrece

Stark R. László
@ Népszava
2007. április

Frenák
nyugtalan, a végső megoldásokban is kételkedő
alkotó. Mozgásművészeti kompozícióinak
folytonos korrekciója, önfejlődése izgalmas
meglepetésekkel szolgál. A Fiúk egy
ikerprodukció része, nálunk kezdetektől
fogva sikerdarab, míg a női attribútumot
megragadó, Credo Hysterica címen is ismert Csajok
inkább külföldön, főként
Franciaországban a Frenák-fanok kedvence.

Legutóbb
a Trafóban láttuk a Fiúkat. A szoborszerűen
szép férfi testek – Miguel Ortega, Rolando
Rocha és André Mandarino – Laokoon-csoportjához
nemrég csatlakozott Várnagy Kristóf, aki nagy
nyereség a társulat számára, és új
lendületet adott a technikailag és dramaturgiailag
kiforrott, klasszicizálódott darabnak.

Szép
aratás ez az előadás, hisz minden együtt van
benne, ami az elmúlt két évtizedben beérett
és kiteljesült. A siketnémák „jeleléséből”,
a Cunningham- és Limón-módszerből, a japán
butohból, a show-, revü- és akrobatikus cirkuszi
elemekből alakult ki a letisztult, közérthető
frenáki testnyelv- és mozgásrendszer.

A
fehér fénysugarakból épülő,
áttetsző kristályszerkezetű, elegáns
színpadkép olyan relatív, hajlékony teret
és időt teremt, hogy egyszerre vagyunk kinn és
benn, fenn és lenn, attól függően, hogy
életünk mely pontjáról szemléljük
a dolgokat. Nem más ez, mint a „sorsketrec”, ahol
a jelen rácsai közt vergődve lelátunk a
múltra és feltekintünk a messze homályló
jövőre.

Nincs
a Fiúknak igazán elmesélhető sztorija, csak
filozófiai kerete. Felismerhető benne a
madáchi gondolat is, csak épp kilencvenfokos fordulatot
vesz: ember küzdj, de ne bizakodj! Szemünk előtt
magányos, nárcisztikus, szeretetre éhes, de
gyógyíthatatlanul önző és erőszakos
véglények. Amit megélnek, bárhol,
bármikor, bárkivel megtörténhet, hisz
magasztos és közönséges, tudatos és
ösztönös énünk állandó belső
harcából fakad.

Az
első képben kötelek lógnak le a
zsinórpadlásról, a menny és föld
között tekeregnek bűnre csábító
kígyó gyanánt. A lábak között
átfűzött vastag kötél fallikus
szimbólum, de lehet a felkapaszkodás, a menekülés
eszköze, vagy éppen a gúzsba kötésé.
Nemes elkötelezettséget is jelenthet a kötél,
a nyak köré tekeredve pedig halált. Hasonlóképp
egyszerű jelkép a cumi, ami egy mulatságos
epizódban önmutogató izompacsirták szájából
lóg ki, s a férfias versenyszellemet túlhangsúlyozó
bodybuilder-kultusz gyermetegségére utal. Egy másik
képben falkában csaholó, vérszomjas
macsók szaglásznak náluk is szánalmasabb
áldozat után. Együtt erősek, egyedül
viszont éppolyan gyámoltalanok, mint egy korábbi
jelenetben a tüllszoknyában tipegő bokszoló.

A
darab korább „Rejtett férfiak” (Les
hommes cachés) cím alatt futott. S végül is
erről szól: a hetero férfiak gyengeségeiket,
a melegek szexuális identitásukat rejtegetik. Ám
senki se élhet saját vágyai szerint, mert a tévé
és a film, a boldogtalanság nagyiparosai
megszabják, milyennek kell lennie a testednek, milyen trendi
cuccokat kell hordanod, s hogy mindenekelőtt erősnek,
gazdagnak látszanod. A média féktelen bírvágyra,
önzésre, agresszivitásra és képmutatásra
sarkall, lerombol minden szolidaritást, emberi kapcsolatot. A
Fiúkban ezt szélsőséges, drámai
példázatok illusztrálják. Megjelennek a
homofóbok is – fenekük tüntetően fekete
ragtapasszal leragasztva –, porig alázzák a
melegeket és mindenkit, aki más, mint ők. Mindent
beáldoznak azért, hogy egy szubkultúrán
belül jó fejnek tartsák őket. Félelmetes
víziót vetít elénk Frenák egy
végletesen kiélezett „börtönszituációban”,
ahol csak brutáltévéken nevelkedett
hímsoviniszta mutánsokat látunk összezárva.

De
a darab nemcsak szorongást és viszolygást kelt,
hanem gyönyörködtet is. Lenyűgöző a
Fiúk érzékisége, líraisága,
könyörtelensége, a jellemábrázolás
hitelessége és a táncosok virtuozitása.
Ám ami közel tökéletes, azon már
rontani kell, ezért a hangszóróból
teljesen fölösleges szózattal búcsúzik,
miszerint „A szépség köztünk van, csak
észre kell venni.” Ezt be is másolom
emlékkönyvembe, a préselt virágok közé.

Minden
Frenák-kompozíció erénye, hogy a látvány
és a zene által hat, nem használ epikus
eszközöket. Ezért zavaró, hogy a szereplők
újabban megszólalnak, hogy szöveges üzeneteket
is hallunk, ami ettől a stílusvilágtól
teljesen idegen. Jó volna, ha az alkotót meg tudnánk
győzni arról, hogy elég, ha a félállati
és félisteni tulajdonságokból kikevert
emberi természetről a test beszél.