„Hagytuk, hogy a dolgok megszülessenek”
Tóth Ágnes Veronika @ FidelioEst
2009. december
A Frenák Pál Társulat a Művészetek Palotájában a Seven című darabbal, a Trafóban a legendás Ká.Osz! felújításával ünnepli tízéves évfordulóját.
Fidelio Est: Mi inspirálta a legfrissebb darabodat?
Frenák Pál: Az új koreográfiámban, a Sevenben a száműzetés, a kiszakítottság témáját feszegetem. Az érdekelt, mi történik azokkal az emberekkel, akiket kiszakítanak a megszokott terükből, kultúrájukból, és egy más területen, más kultúrában kell megkapaszkodniuk. Mi történik azokkal, akik nem fogadják el ennek az új helyzetnek a sajátosságait, akiknek nincs adaptációs képességük, akik nem tudnak alkalmazkodni, nem tudnak újra megszületni ebben az új közegben? Sokan kerülnek kényszerűségből ebbe a helyzetbe: gondolhatunk itt a politikai menekültekre, a bevándorlókra, de akár a hajléktalanokra is. Visszaköszön a saját gyerekkori tapasztalatom, a saját kitaszítottságom is, mindaz, amit megéltem, amikor hétévesen intézetbe kerültem.
FE: A díszlet mindig roppant egyedi és meghatározó a darabjaidban. Most milyen különleges látványelemekkel dolgoztok?
FP: Szerettem volna az új darabomban egy speciális, transzparens padlót használni, de sajnos túlságosan költséges lett volna számunkra. A tükör vagy az üveg pedig túl konkrét: leszűkíti az asszociációs mezőt, elveszi a szabad olvashatóság lehetőségét. Az anyag, amire vágytam, viszont azért különleges, mert úgy hat, mintha elmerülnénk benne. A végtelen tér azt az érzést kelti, hogy mi mindannyian benne vagyunk egy nálunk sokkal hatalmasabb folyamatban. Vagy megtanulunk benne élni, és hagyjuk, hogy átjárjon minket, vagy ellenállunk, de az bumerángként vissza is csaphat. Szerintem nem az a cél, hogy konfrontálódjunk, hanem hogy megéljük a lehetetlen helyzeteket is. Végül az előadásban hatalmas, több méter átmérőjű gumikerekeket – traktorgumibelsőket – használunk, ezek összessége egy olyan variábilis, mozgó szcenográfiai rendszert képez, mely egyszerre összehozza és szétválasztja a táncosokat, melyet lehet horizontálisan és vertikálisan használni, melyek a kráterektől a csigaházig számtalan asszociációt felidéznek. A díszlet meghatározza a táncosok mozgását, de a szcenográfiára is állandóan hat a táncosok mozgása: ez kölcsönös rendszer. Mondok néhány példát: a nomádoknál vagy a hajléktalanoknál a territórium, az otthon csupán az a batyu, az a zsák, amit az ember húz maga után, ahogy a csiga cipeli a házát. Csak ez az övé, és ezt viszi egész életében magával. Van is egy ilyen kép a darabban: a táncosra rá van kötve ez a hatalmas gumikerék. Ezt vonszolja magával, ezzel kell élnie, nem tud megszabadulni tőle, ez a hazája. Fontos kérdéseket vet fel a darab: hol az otthonod, hol a saját belső tered? Táncban meg lehet őrizni a látvány szabad olvashatóságát: a kerék egyrészt teher, másrészt azonban trambulinként működik, amiről el lehet rugaszkodni, szinte kilövi a táncost. Egyszerre mély és súlyos ez a szimbólum, de ugyanakkor nagyon könnyed, lezser is.
FE: Péter Mártának rövidesen megjelenik egy könyve a tízéves jubileumát ünneplő társulatodról.
FP: Márta azért tudott rólam könyvet írni, mert kicsit ő is belebújt a bőrömbe. Egy beszélgetés olyankor izgalmas igazán, ha nem azt érzem, hogy valaki frontálisan kérdezget, hanem egyszerűen együtt gondolkodunk. A könyv egyik erőssége, hogy sikerült megtalálnunk a képek és a szöveg optimális arányát. Ez a könyv húszévnyi munkámat fogja össze, legalább tizenöt koreográfiát bemutatva – hiszen 1999-ben, amikor magyar táncosokkal alapítottam újra az együttesemet, már tíz éve dolgoztam a saját francia társulatom élén -, de belelapozva érezhető, hogy minden munkám egy tőről fakad. Néha mondják: nehéz az embernek kiválasztani, mi az az egy, amit csinál. Nem az a nehézség, hogy hatszáz millió dolgot csináljon az ember, hanem megkeresni, mi az az egy, ami tényleg a te dolgod, megkeresni, hogyan lehetsz valóban hű magadhoz. A könyvet nézegetve, utólag én is rácsodálkozom a munkáinkra, hiszen az alkotás inkább intuitív, mint racionális folyamat: egyszerűen hagytuk, hogy dolgok felszínre kerüljenek és megszülessenek.
FE: Miért éppen a Ká.Oszt!-t választottad a tízéves jubileum megünneplésére?
FP: Ebben a darabban lehetőségünk nyílik a közönséggel való közvetlenebb kapcsolatra, hiszen egy bokszringet ülnek körül a nézők, a táncosok pedig olykor be is vonják őket az eseményekbe. A felújítás nem követi szigorúan az eredeti koreográfiát, nagyobb teret engedek az improvizációnak. Régebbi táncosaim is fellépnek majd ebben az előadásban, közösen ünneplünk majd a közönséggel és a táncosokkal.
