Ha lehull az álarc, ha elvész a kontroll - interjú Frenák Pállal

Gát Anna @ HVG
2012. 09. 05.

A színtér akkor jó, ha ürügy és tele van konfliktussal. Az előadás akkor jó, ha lehull az álarc, elvész a kontroll. Magyarország egyik legismertebb koreográfusa ismét bemutatja legújabb botrányos és gyönyörű darabját, a Hyment. Interjú meztelenségről, hajszáról, botránycsinálásról, gesztusokról, jelbeszédről, szavakról, országokról Frenák Pállal.

hvg.hu: Párizs és Budapest között ingázik. Hol tölti ideje javarészét?

Frenák Pál: Az életem egyik fele Párizsban zajlik, hiszen a feleségem francia, építész, és kint él a 20
éves lányunk is, aki egyetemista. Az életem másik fele szorosan Budapesthez fűz, itt van az édesanyám, itt vannak a testvéreim, ide köt a munkám is. A nyolcvanas évek derekán kínálkozott egy alkalom: egy fellépést követően hosszabb időre kint maradtam. Párizsban hoztam létre a Compagnie Pal Frenakot is, majd 1999-ben hazajöttem és megalapítottam a magyar társulatomat, amelyben a magyar táncosok mellett francia művészek is dolgoznak. Magyarországon igazán a Trafó nyitásakor, sőt már korábban, Szabó György (a Trafó nemrég elbocsátott igazgatója - a szerk.) Petőfi Csarnokban szervezett programjainak keretein belül kezdtünk megjelenni. Amikor Gyuri létrehozta a Trafót, ez egyfajta aranykor beköszöntét jelentette Bozsik Yvette-nek, nekem és még sok már hazai kortárs táncosnak is. És ekkoriban történt, hogy egy ösztöndíjjal Japánban tölthettem egy fél évet, a Villa Kujoyamában. A program célja, hogy kortárs művészek betekintést nyerhessenek a japán kultúrába. Számomra ebből életre szóló meghatározó élmény lett!

hvg.hu: Hogyan, miért került épp Japánba?

F.P.: Mivel mindkét szülőm siket és nagyothalló, és ezért nekem gyakorlatilag a jelnyelv az anyanyelvem, mindig rokonságot éreztem azzal, ahogyan a japánok kommunikálnak. Náluk is kiemelkedően fontosak a gesztusok, a testbeszéd. Gyakori eset, hogy az ember leül egy japán mellé, szép csöndben, az pedig órákig meg sem szólal. Ilyenkor a testbeszédét kell megérteni. Amikor azonban megszólít, ha ezt hosszú várakozással kivárjuk, abból életre szóló kapcsolat születhet. A nyugati ember szemrevételezi ugyanis a másikat, de egy japán, ha végre figyelemre méltat, ő valóban megnéz, meglát. Mindig is lebilincselt a butohtáncművészet, és volt lehetőségem a nagymesterrel, Kazuo Ohnóval találkozni. Már nagyon öreg volt, mozdulatlanul ült, elmerülve saját magában, csak ritkán mozdult. Sok órával később – ezalatt egyszer végigpásztázott a szemével, de hozzám se szólt – felém tolta a rizses tálját. Ennél erősebb gesztust tőle elképzelni sem lehetett volna: ezzel tudatta velem, hogy ne tanulni akarjak, hanem menjek és csináljam, amihez értek. Hát jöttem. A japánokkal ez az elfogadás teljesen kölcsönös volt: szinte minden japán nagyvárosban felléptünk azóta a társulattal, vagy épp workshopot adtam, tanítottam. Aztán bemutattuk a Tricks & Tracks című darabomat, amely erősen a japán hatás alatt született. Ebben az előadásban kulcsfontosságú volt a lemeztelenítés, ám itt a meztelenség megjelenése egy lelki-gondolati sík felmutatásának, megláttatásának eszköze volt, a darab pedig tele volt egyéb erős jelekkel, a fehér, tiszta térben sokkoló elemekkel – korai volt, jó másfél évig sokakból leginkább felháborodást váltott ki Magyarországon.

Hiszen megfogalmazásában, formanyelvében, a színpadi fény használatában, szcenográfiájában is radikálisan újat hozott: a konkrét látvány erős illúziót teremtett, a színpadon egyfajta láthatatlan energia öltött testet. Az új dolgokra vágyó nézők ezt rajongva fogadták, nagyon megszerették az előadást és a társulatot is, hálásak voltak azért, hogy mi mertünk őszinték lenni, mertünk kockázatot vállalni. Épp most gondolkozom a felújításán, mert sosem volt ennyire aktuális.

hvg.hu: Az a világszemlélet, melyet ön képvisel, az együttes napi munkáját is meghatározza?

F.P.: Teljes mértékben. Az én együttesem tagjainak nem „megfelelni” kell, nem technikából dolgoznak. Minden darabomban belső utazást kell végigjárniuk, filmeket nézünk, beszélgetünk. Az InTime kapcsán a Postás mindig kétszer csenget volt az egyik kiindulási pont. Két ember totális rezonanciája, test és lélek intenzív találkozása. Jessica Lange és Jack Nicholson olyan szenvedéllyel esnek egymásnak a lisztes konyhaasztalon, hogy a két test már-már fuzionál egymással. 
Ezt akarom látni a táncosaimtól is. Látni, milyen az, amikor két ember teljes összhangba kerül, és robban – amikor megmutatják magukból egymásnak azt, amit senki másnak. Ahogy a számomra meghatározó francia filozófus, Gilles Deleuze is mondta: az igazi sárm ezekben az öntudatlan pillanatokban kerül a felszínre – lehull az álarc, elvész a kontroll. A táncosaimtól ezért mindig elvárom, hogy valami elementárisan személyeset vigyenek minden darabba, és mégis jussanak el az univerzalitás szintjéig

hvg.hu: Esetleg ebben még az is benne van, hogy a táncosnak bele kell halnia a színpadon?

F.P.: Persze, ilyenkor is fontos, hogy ez színház, látvány. A táncosaim gyakran túl messzire mennek, Vasas Erika például kórházba is került a Hymen egyik próbáján. Ilyenkor mindig mondom nekik: nekem nincsenek kék-zöld foltjaim, én nem verem szét magam. A látványnak kell hatásosnak lennie – de ebbe az előadónak nem feltétlenül kell belehalnia. De a technikát, az üres mozdulatokat, melyeket az iskolában tanítanak a táncosoknak, azt mindenképp el kell felejteniük.

hvg.hu: A Frisson a nő és a férfi ősi harcáról szólt. Ezt a témát boncolgatja a Hymen is.

F.P.:  Hymenben is megjelennek a Frissonra jellemző intenzív, szexualitástól fűtött táncelemek, de ez az előadás egy magasabb szintre emeli az egész kérdéskört. Adott egy esküvő, amelyre összegyűlik a család. Egy esküvő, amely színtér, ürügy, konfliktus. Egy szituáció, amelyben felszínre tör mindaz, ami a társadalmunk mélyén fortyog. Előítéletek, féltékenység, ellentétek. A saját környezetem, egészen konkrétan egy esküvő ihlette a darabot. Szomorúnak tartom, hogy korunkban akár a saját családunkat is ilyen mélységesen meg tudja osztani az, hogy ki bal- és ki jobboldali – hogy ki cigány és ki nem az. Ezek olyan szakadékok ma, melyek mellett nem tudnak botránycsinálás nélkül elmenni az emberek.
A Hymenben mindezen energiák robbannak ki. A férfi és a nő háborúja így először a család szintjére emelkedik, majd az egész társadalom problémáit láthatjuk rajta keresztül. Hiszen ahogyan kicsiben, úgy nagyban, ugye… A rétegek, a rasszok feszülnek egymásnak az ember minden irracionalitásával. Van tehát a Hymennek narratív cselekménye, mégis zsigerből kell nézni, megérteni.

hvg.hu: Tehát ismét az ösztönéletből közelít?

F.P.: A kommunikáció, a figyelem felől közelítek. Az ösztön önmagában semmi sem ér, sőt romboló erővé válhat. Az önmegismerés, az ösztöneinkkel való harmónia az, ami engem érdekel és ehhez elengedhetetlen a figyelem. Sokat foglalkoztam autista gyerekekkel, és azt vettem észre, náluk is hatalmas fejlődést lehet elérni puszta figyelemmel, nyitottsággal, egyedi nyelvük elsajátításával.
Az emberek a türelmetlenség és a veszélyeztetettség érzete miatt zárkóznak be, nagy károkat okozva ezzel. Az orvosok, a szülők mind felelősek. A saját életemben is tapasztaltam ilyesmit: a lányom születésekor a feleségem életébe kerülhetett volna, ha nem vagyok elég figyelmes az adott tragikus szituációban, mert ha nem figyelmeztetem az ott lévő ápolónőt, hogy valami nincs rendben, a feleségem elvérezhetett volna.
Ahhoz is figyelem, meg- és belátás kell persze, hogy felismerjük: mindenkiben ott az egyedi, a különböző, de nem az választ el minket, hogy valaki fekete-e vagy épp fehér. A Hymen a hajszáról is szól, arról, hogy az életünk egy rohanás – nincs időnk elmélyülni, figyelni. Ezt a politika felhasználhatja mindkét irányban: van, hogy egyfajta egyensúlyt teremt és van, hogy kiélezi az ellentéteket, mi pedig manipulálhatóvá válunk. Ha a figyelmünk elterelődik a lényegről, akkor ugyanis egymást marjuk, magunkat és a körülöttünk élőket is felőröljük saját frusztrációinkkal.
A Hymenben a kiindulásunk erősen realista, bár vannak futurista projekciók is a darabban. A helyzet jelenkori: hajtjuk magunkat, és nem tudunk lassan kinyílni egymásnak, ragaszkodunk a görcseinkhez, jobb híján. Aminek a vége persze az, hogy minden robban, esik szét. Az előadás végén pedig Emese, a menyasszony, rá kell jöjjön, hogy nem a másik az ellenség, nem az a baj, hanem ő maga…  amikor ráébred, hogy a társadalmi nyomás, az előítéletek és a megfelelési kényszer hatására egy saját magától teljesen idegen szerepbe kényszerült, minden megváltozik. Amikor végül szembenéz önmagával és az érzéseivel: akkor lesz önazonos. 
A darabjaim valóban dinamikusak – a zsigerekre hatnak. De bármennyire is kirobbanó a hatásuk, az előadóktól iszonyatos pontosságot követelnek. Az előadásaimban mindig olyan szcenográfiai elemeket próbálok beemelni, amelyek destabilizálják a táncosok mozgását. Ilyen a Frissonban a döntött a színpad, a Fiúkban a függesztett kötélrendszer, a Hymenben a felfújható medence, ami elasztikus, így nekiütődnek-visszapattannak a táncosok, egymás erejét használják, mint a keleti harcművészek. Egy centit sem lehet tévedni. Így nincs, nem lehet unalom, túlzott magabiztosság, rutinból megoldott koreográfiai sor, hiszen a táncosoknak mindig újra és újra kell élniük a teret, a tér adta lehetőségeket, újra és újra meg találniuk önmagukat a térben és a darab tematikai rendszerében.

hvg.hu: Hogyan kezd neki egy darabnak – le tudná írni az ihlettől a színpadig vezető utat?

F.P.: Pozsonyból jöttünk haza a turnébusszal, amikor Emese, az egyik táncosom, a telefonján megmutatta az esküvői fotóit. Mire hazaértünk, a fejemben kész volt a darab. Varga Mátyás író készítette a szinopszist, akivel sokszor dolgozom. A próbák elején szövegkönyvünk is volt, de ezt végül nem használtuk – nem kell a dolgokat kétszer elmondani. Külön dolgozom a táncosokkal a koreográfián, aztán összerakjuk egyben, és ahol marad űr, oda készül átvezetés. Az improvizációnak, a saját megoldásoknak is nagy szerepe van, ettől lesz a szereplők számára az egész igazán személyes és átélhető, ettől kapja azt a plusz energiát a koreográfia. Aztán amikor kész a darab, én lepődök meg a legjobban a végeredménytől. A Tricks & Tracks-nél volt az első nagy sokkom: ki csinálta ezt?, kérdeztem magamtól. És tetszett, és bevont a darab engem is! Mert mindig van az előadásaimban valami, ami önálló életre kel, ami fölött nincs kontrollom. Megvalósul valami, ami több mint én. Ahogy Francis Bacon, egyik nagy idolom is mondta: a ceruza elindul magától. Lesz egy labirintusrendszer, amit bár te kreálsz, neked is utat kell találnod benne.

hvg.hu: Mennyire közösségi a Frenák Pál Társulat alkotói folyamata?

F.P.: Olyannyira közösségi, hogy a közönség is részt vesz benne! Deleuze megmondta: egy mű mindig fragmentumokból épül, mindig nyitott – egyik eleme a másikból nyílik ki és minden néző továbbgondolhatja, a magáévá teheti!  Impulzusokkal, szenvedélyekkel dolgozunk.  Amiről szó van, a verbalitás számára nem hozzáférhető, ezért a táncosaim instruálása mindig törékeny folyamat. Időnként előtáncolok nekik, de gyakran inkább zenei jamre emlékeztet az egész. Bent ülök, és nem csak felület vagyok, hanem tényleg figyelek: átélem, amit a másik átél, folytatom a mozdulatát, vagy ő az enyémet. Sokszor előfordul, hogy remekül megy minden, de amikor kimegyek, futnak utánam: nélkülem nem működik. Egy organikus mozgásfolyamat szerves része vagyok. A táncosaimtól teljes átélést várok. A korporalitás és a tartalom viszonya nagyon fontos: a kifejezési forma a belső tartalom kivetülése, a kettő szorosan összefügg, egymásra épül. Ahhoz, hogy valakinek ereje legyen a színpadon, hogy feszültség legyen körülötte, hogy a gyomrodban érezd, amikor fut, aztán egyszer csak megáll, ahhoz nagy belső töltet kell. Engem nem érdekel az, ha valaki csak tökéletes technikával ugrabugrál. A narratívát a nézőnek kell összeraknia. Mindig meglepve olvasom a kijelentő kritikákat. Amikor egy-egy újságíró szerint a darabom erről vagy arról szól. Mire gondol a költő stb. Ugyanis én mindig inkább kérdezek, mint kijelentek! És persze azt sem szeretem, amikor övön aluli dolgokat írnak. Kinek mi köze van az én magánéletemhez, vagy annak mi köze a darabjaimhoz - nem értem.

hvg.hu: Olvassa tehát a kritikákat?

F.P.: Szoktam, bár ritkán meghatározók a számomra. Én egy alkotó ember vagyok, ez az életem, ezt csinálom minden áldott nap. Ha valakinek például sokkoló, hogy meztelenséget lát egy előadásomban, azt nem tekinthetem konstruktív észrevételnek. Az fontosabb visszajelzés, hogy a nézők hogyan reagálnak, amikor megpróbáljuk bevonni őket. Amikor az esküvői őrületnél például lehetőségük van a közönség tagjainak is táncolni. Minden este más – és én már azt is állásfoglalásnak tekintem, ha valaki csak mozdulatlanul értetlenkedik! De például nemrég egy néző, egy férfi teljesen felszabadultan táncolni kezdett!

hvg.hu: Kívülállónak tekinti magát a hazai táncéletben?

F.P.: Amikor az ember nagyon utakon jár, az mindig egyfajta kívülállás. Erős, organikus montázsrendszerrel dolgozom, karakteres, felismerhető stílusjegyekkel, nem idomulok már meglévő rendszerekhez sem Magyarországon, sem máshol a világon. Franciaországban a kortárs tánc területén egyre erősebb az intellektuális megközelítés, metodikusabb a színpadi formavilág, jobban analizálható. Abban a kulturális közegben, ahol a verbalitás erősebben hat a koreográfiai munkára, ott kevésbé látható az a nyers, erőteljes fizikalitás, ami például az én előadásaimat jellemzi. Ezek intenzív produkciók, amelyekben nem riadunk vissza az erotikus töltöttségtől, a meztelen test letisztult, őszinte megmutatásától sem. Egészen furcsa, hogy ebben a kavargó, kaotikus világban az emberek az interneten, titokban, anonim módon élik ki és élik meg a vágyaikat, ám nem képesek szembenézni önmagukkal, így aztán a színházban sem tudnak mit kezdeni a világos, őszinte színpadi megfogalmazással, a nyíltsággal. Van, hogy egy alkotó stílusa, formanyelve, karaktere előnnyé válik bizonyos közegben, és ugyanaz a jelleg hátránnyá egy másikban. Ha valaki hű marad önmagához és meggyőződésből alkot, az egyszerre hatalmas szabadság és közben egyfajta egyedüllét, kívülállás is. A minőséget mindenhol elismerik, relatíve sok meghívásunk van, ám a befogadóhelyek egyre inkább a könnyen utaztatható darabok iránt érdeklődnek, tehát nekünk is alkalmazkodnunk kell a piaci elvárásokhoz: formailag is mindig újra- és újra kell értékelni magunkat.

hvg.hu: Mi a helyzet itthon? A Trafó megmarad, de megmarad-e a közönség ház iránti érdeklődése?

F.P.: Nem tudni, mi lesz a Trafó után – vagy az új Trafóval. Szabó Gyurit három gyerekkel rakták ki az utcára, a házat egészen augusztus 31-ig ideiglenesen megbízott vezetőség irányította. Gyuri a semmiből épített fel valamit, amiből a hazai táncélet majd’ minden tagja profitált – fejlődtünk, alakultunk, éltünk. Ráadásul a Trafóban remek a tér, nincs nagy távolság, be lehet vonni a nézőket. Persze, az Operában is tudnék érdekes darabokat rendezni, ha már ott tartanánk, hogy igazán kortárs előadókat hívnak. Amíg azonban nem tartunk ott, addig küzdünk, ahogyan eddig. Más energiákból dolgozunk a színpadon, mint mások, ezért mindig lesz, akinek ez nem tetszik. Vagy túlságosan, felkavaróan nyíltak vagyunk, vagy épp a perfekcionizmusunkat róják fel. A múltkor beszóltak, hogy túl szépek a táncosaim – pedig ez igazán nem fedi a valóságot. Egyszerűen átlényegülnek az előadás közben, ettől tűnnek olyan szépnek! Számomra ez fontos: mikroszabadságot adni nekik, meghagyni a koreográfiákban azt a kicsi teret, amit nekik kell betölteni. Amikor újra előveszünk egy darabot, és kicsit átdolgozzuk, az nem csak újraértékelés céljából történik, hanem pont, hogy a rutin megszűnhessen. Hogy ne szokják meg a táncosok, ne automatikusan menjen, hogy máshol legyenek a betöltendő rések. Ettől lesz olyan élő az egész, emiatt kavarja fel a közönséget.

hvg.hu: Vannak a társulata mögött erős támogatók?

F.P.: Nem szeretek panaszkodni, de nem teljesen ideális a helyzet. Egy ilyen társulat számára, mint az enyém is, létszükséglet az állami szektorból érkező működési támogatás, amely egyfajta financiális folytonosságot, biztos hátteret és minimális megélhetést biztosít a társulat számára. A folytonosság, a tervezhetőség rendkívül fontos: hiszen így tudunk hosszú távú stratégiában gondolkodni, így lehet a meglévőkön túl újabb és újabb partneri együttműködéseket elindítani és fenntartani, ehhez tudnak kapcsolódni a francia és a nemzetközi partnerek is. A támogatási keret és a pénz egyre csökken, holott pont azoknak a társulatoknak lenne érdemes egyfajta hátteret és stabilitást biztosítani, akik karizmatikus művészi profillal, kialakult identitással rendelkeznek, akik nem fantomtársulatok, hanem ténylegesen saját csapatot tartanak fenn, és ami talán a legfontosabb: akik nem csak a hazai, de a nemzetközi platformon is képesek arra, hogy sikeresen képviseljék a magyar kortárs művészeti szcénát. Ugyanakkor a kisebb alkotóműhelyek, produkciók projekt-alapú finanszírozása is fontos, az állami támogatáson túl pedig mecénások kellenének, nekünk pedig a mostani támogatás triplája a minimális önfenntartáshoz. A Frenák Pál Társulat például nem rendelkezik saját próbateremmel, azaz a minimális infrastruktúra sem biztosított. Most jövünk Amerikából, Houstonból, ahol imádtak minket, a fesztiváligazgató külön kiemelte a társulatot, kuriózumként emlegették az előadásunkat, tehát azt gondolom méltó módon képviseltük a magyar kortárs kultúrát. De mit jelent tulajdonképpen ma magyar művésznek lenni? Hol a helyünk a világban? Hogyan lehet talpon maradni és alkotni? Sok hasonló kérdés fogalmazódik meg bennem a fellépéseinkkor, legyen az itthon, Párizsban vagy épp Temesváron.

Forrás: https://hvg.hu/kultura/20120905_magyar_vernasz_frenak_interju