Fiúk
és kötelek
Lőrinc
Katalin @ Táncművészet
2004/ 2. szám
Frenák
Pál és társulata a Trafóban
Frenáknál
megint minden lendül, függ és alászáll,
- sőt még inkább, mint eddig: szinte kizárólag.
„A fiúk... (Les hommes cachés*) című
új darabjának szereplői a Trafóban fiúk
és kötelek. Lehetne persze bármi és bárki
más, mert valójában továbbra is Frenák
lelkének mély titkait követhetjük tovább
azon az úton, melyen elkezdette velünk a vizsgálódást
jó néhány évvel ezelőtt, amikor a
Grödeszkákkal elénk, budapesti nézők
elé állt.
A
gyönyörűen virtuóz férfitestek –
egyenként tűnnek fel az üres tér egyetlen
kicsi ajtaján – felváltva függnek-lengnek,
különböző jellegű és stílusú
mozdulatkombinációkban. Ki líraibb, ki
vergődőbb, egyik akrobatikusabb, másik ki-és
betekeredése a létrejövő vonalakat
hangsúlyozza. Tulajdonképpen – bár
Frenáknál mindig erős felütéshez, majd
végig szinten tartott feszültséghez szoktunk –
a jelentékeny „entré”-k ellenére
most a mű egész másképp alakul. Kezdetben
inkább esztétikus, majd egyre erősebben érvényesül
benne az irónia, s a koreográfustól eddig még
ekkora erővel aligha látott önirónia, hogy
azután a végére mégiscsak bele kelljen
pusztulnia az egészbe.
Mert
a szép testek különös játékai a
köteléllael lassan átkerülnek egy idézőjeles,
groteszk világba, jól felismerhető szimbólumokkal:
egyikük viseltes hattyú-tütüt húz,
előkerül egy hosszú kombiné is,
szertartásosan szétmázolt rúzsaikkal
pedig szomorú bohócként mosolyognak kifelé
e férfia fiúk.
A
3 függesztett hajókötél falloszként is
funkcionál, s az ezzel történő huncut játék
is csak hozzáad ahhoz a Frenáktól újszerű
iróniához, mellyel mintegy kívülállóként
szemléli önmagát, mint szexuális lényt,
mint valaki, aki túljutott azon, amit megélt, minen
kiszolgáltatottságot, melyen keresztül kellett
magát vergődnie, s mintha egy fanyar, megengedő
mosollyal nyugtázná az egészet. Abba a tőle
megszokott szimbolómrendszerbe is több játékot
visz, amely nála az embert az állattal hozza egy
nevezőre (négykézlábas, meztelen, csaholós
jelenete nagyon hiteles, és akár vérfagyasztó
is lehetne, ha nem kaptuk volna eleve ironikus csomagolásban).
A
darab utolsó jelenete az, ami kirántja a nézőt
abból a viszonylag könnyed befogadói állapotból,
mely az esztétikum, az eredeti mozdulatötletek (lásd:
variáció 3 fiú föntről megvilágított,
meztelen hátára); a finoman adagolt furcsaságok,
a jó ízlés határain belül maradó
– homoerotika elegyéből teremtődik, s melyet
az alkotó már említett ironikus kívülállása
csak erősített mindvégig.
Hirtelen
azonban nagyon belekerülünk, nagyon igazi lesz a szenvedés.
Nincs szó másról, mint Gergely Attila szólójáról
egy lavórszerű nagy búrában
(parabola-vevő?), valami régi film szövege fut
angolul: drámai hangú veszekedés, és a
nekifeszülő, hihetelen erővel küzdő test
szinte beleszakad ebbe a kilátástalan, magányos
vergődésbe. Ironikus persze ez is, mégis
végtelenül torokszorító, és
mindenekelőtt zavar ejtő: - tessék, Frenák
csaknem egy órán át könnyed, vagány
iróniával emelkedett önmaga ego-ja fölé,
s most itt van ni: a végén hirtelen visszafordul
felénk, és csak azért is belepusztul!
A
mű végig leköt, mert hiteles és finoman
kidolgozott eszközökkel operál, elsősorban az
„élő” főszereplők által:
nagyszerűek a fiúk (Miguel Ortega, André
Mandarino, Rolando Rocha, Gergely Attila), mindent elfogadunk tőlük.
(Külön kiemelést érdemelnek Gergely megrázóan
mély pillanatai.) Megint jó a zenei montázs
(Fabrice Planquette), és a szokottnál kevésbé
látványos, de nagyon tiszta és jól
funkcionáló világítás (Marton
János, Kovács Áron).