Sajtó
Kritika
Ito És Szajuri
Péczely Dóra
HU

Egy
táncest Dialektikája

Péczely Dóra @ Élet és
Irodalom
2000.10.16.

Tézis. A tézis neve EMI. A
tézisnek fehér, hatalmas fehér uszálya
van, vagy a tézis maga az uszály és a nõ
belõle nõ? Egy nõszerûség. A fehér
uszály majdnem akkora, mint a színpad, de óriási
fehér pöttyként vág magának kerekded
teret, közepén a kiNÕvéssel. Keleti
dialektikában jin és jang, a fehér drapéria
volna itt akkor a férfi, és benne a kis pont a nõ,
a táncosnõ. Jelen esetben a férfiség csak
mint tér? mint halmazállapot? mint textília?
mint díszlet? mint nyersanyag? van jelen, de jelen van.
     
A zene acidjazz vagy ilyesmi, nagyon jó, a táncosnõ
nem mozdul a pötty közepérõl, úgy
táncol. Ahogy a keletiek. Apró kézmozdulatok, a
kézfej, az ujjak, a bõr, a körömágyak
tánca. És egy fehér legyezõ a táncosnõ
kezében. Derék köré csavarodó tánc,
a lábak a láthatatlan földbe gyökerezve.
     
Bozsik Yvette szólójának címe, Emi, egy
japán nõi név, mely jelent áldást
és szépséget is. Áldást jelent a
nézõnek, hogy ilyen szép koreográfiát
láthat a Kortárs Mûvészetek Házában,
õszi premierként, egy három darabból álló
táncest indulásaképp. A szólót
fantasztikus fényhatások (Petõ József,
Balogh István) és a színpad elõterében
zizgõ, átlátszó függöny teszik
varázslatos hangulatúvá. A legszebb jelenetekben
a táncosnõ árnyéka háromszorosan
vetül mögé a hidegfehér vászonra, a
legyezõ árnyéka pillangóként
repdes szürke színében is.
     
Antitézis avagy válaszkoreográfia. A fehér,
élesen kirajzolódó fényháromszögben
egy ûrlény áll. Emberi formája van, de a
fején a kék úszósapka és szemén
az úszószemüveg eltompítja a humanoid
vonásokat. Egy jó testû ebihal, amihez leginkább
hasonlít ez a lény. Elõtte kék textilbõl
kék tó kerekedik. A partra vetett ebihal odavonaglik a
nagy kékségbe, vissza az elemébe, a vízbe,
lassan, utolsó erejével. A tézis a MENnOnNO.
Frenák Pál válaszkoreográfiája
Bozsik Yvette szólójára. A zene továbbra
is jól megválasztott konzervzene (Fred Bigot),
földöntúli, erõs hangzás. Az ebihal
valahonnan a világûrbõl térhetett vissza,
mindent látott már és tudja, soha nem szabadott
volna elhagynia ezt a kék tavat.
     
Frenák Pál szólója elsõ felében
elemi erejû és hatású koreográfiát
mutat be: izomtáncot jár túl sokat tudó
véglényként. Majd a kék tó
hullámaiba öltözik és így a tó
mélykék virággá válik, melynek
szirmai közt a táncos a termõ nélküli
magányos bibe. Mégis egyre inkább látszik,
hogy Frenák Pálnak szüksége lenne egy
koreográfusra, aki darabjait megfosztja egyrészt a
felesleges és unalmas részektõl, melyek nélkül
elképesztõen összeszedett elõadásokat
láthatnánk tõle. Másrészt kinyitná
mozdulatait a nem annyira frenákos tánctechnikák
világába, melyek által nem ragadna bele kiválóan
iskolázott karmozdulatai végtelen ismétlésébe.
     
Szintézis. Vagyis Bozsik Yvette és Frenák Pál
duója a keleti érzés, téma, motívumok,
jelképek, gondolatiság jegyében, Ito és
Szajuri címmel. A férfi figurája már
megjelenésében is egy kissé túlzottan
ironikusra sikerült. Egy óriási fehér gomba
és egy fenékmutogatós pávián
keresztezõdése volna a keleti õsmacsó?
Aki soha el nem érheti a fekete hajú, kimonós,
kifinomult gésácskát? Leplezetlenül és
sajnálatosan ennyi jött át a szólók
utáni emelkedõ várakozás után két
magyar élmodern táncos együttes szereplésébõl.
Két távoli világ egy kultúrán
belül. De talán ez mégsem lett volna kevés,
ha pontosabb a koreográfia. Ha a férfi figurája
árnyaltabban fejezi ki a felfokozott szexuális
vágyakat, és nem kerül olyan szinten háttérbe,
már a színpadkép kialakításában
is, hogy pár perc után a nézõ elfelejti,
hogy õ is a színpadon van. És ha közben
véletlenül mégis odapillant a rendezõi jobb
hátsó fertályára, továbbra is csak
egy artisztikus majmot lát ugrabugrálni. A magasra nõtt
nõ fekete-piros selyemkimonóban játssza a gésát.
Sokáig mintha nem ennek a férfinek, nem ennek a
közönségnek játszaná, hanem a gésaság
gyakorlásáért. Egy tökéletesen értõ
valakinek, aki mindent tud arról, mitõl jó gésa
egy gésa. A tánc viszont egyre érzékibb
és érzékibb lesz, majd sztriptízzé
alakul. Elõször csak a kimonó kerül le, majd
az alatta bújó fantasztikusan szép
bordós-pirosas kétrészes felsõje
is.
      Ito és Szajuri
találkozása a gésa számára hoz
változást saját személyiségéhez
képest, de egyikük megnyílása nem elég
egy eleve reménytelennek tûnõ kapcsolat
beteljesüléséhez. Mindketten magukra maradnak
vágyaikkal.
      Örömteli,
hogy két külön dolgozó táncos
megpróbálja együtt is érvényesíteni
tudását és mindezt nem középiskolai
fokon: mind technikai, mind koreográfiai, mind elméleti
és kultúrtörténeti szinten is sokrétû
darabokat mutattak be. Megnyugtató, hogy nem akart
autentikusan japán lenni a táncest, hanem megmaradt
európainak, mely képes magába szívni és
domesztikálni a távol-keleti kultúra
mozdulatait.


(Ito és Szajuri. Bozsik Yvette és Frenák Pál
táncestje. Trafó, Kortárs Mûvészetek
Háza, október 6-9.)



Forrás:
https://www.es.hu/old/0042/kritika.htm

menu
x
Archive
Archive