Sajtó
Kritika
Hymen
Ugrai István
7óra7
HU

Egy pillanattal a
beteljesülés előtt

Ugrai István @ 7óra7.hu
2012. 04. 01.

Hymen – a szó angol nyelven egyaránt
jelent szűzhártyát és nászt. „Az
ókori görögök Hymenaiosznak, a rómaiak
Hymennek hívták azt az istent, akit hol Apollón,
hol pedig Dionüszosz fiaként emlegettek. Származása
bármennyire is bizonytalan volt, nagy tiszteletnek örvendett,
s neve egyszerre jelentette a lakodalmat, a nászt és a
dicséretére énekelt éneket” –
ad bővebb felvilágosítást az előadás
színlapja, nem kitérve a kifejezés anatómiai
értelmezésére, bár az ártatlanság
elvesztése egészen bizonyosan bekövetkezik ezen az
estén.

Pedig elvileg mindennek olyan szépnek kéne lennie.
Hiszen egy esküvőn vagyunk. A tér gyakorlatilag
csupasz, mindössze egyetlen nagy gumimedence van a közepén,
a medence amúgy üres, mégis hol beleesnek, hol
kijönnek belőle az előadás szereplői.
Belezuhannak és kitépik magukat, átesnek,
átszaladnak, aztán egymást kergetik, aztán
egymásra találnak, aztán elszakadnak. Aztán
levetik a zakójukat, vagy csak le akarják vetni, de
visszakerül rájuk, aztán a bakancsot viselő
menyasszony melle kibukik az elegáns ruhából, a
férfiak is menyasszonyi ancúgot öltenek magukra,
aztán levetik azt, eközben sötét és
világos váltakozik…

Szóval itt valami nagyon szépnek kellene történnie.
Azonban Gilles Gauvin soundtrackje már az első
pillanattól kezdve vészjóslóan morajlik,
a zene szinte mindvégig vibrál, nem igazán
dönthető el, hogy hétköznapi zajok kapnak
gellert vagy ipari muzsika montázsát halljuk. Gyanús.
Gyanús a kerekesszékben ülő, magát
csak vokálisan kifejezni képes fiú (Holoda
Péter) tehetetlensége, aki többször fejezi
ki, hogy akar, de nem tud, ám van benne erő, hogy
kiszabaduljon – ekkor azonban visszakényszerítik
a székbe. Gyanús a menyasszony (Jantner Emese) –
akinek emberi számítás szerint boldognak kellene
lennie, de ő is szabadulna, s nem csupán mozgásával,
de arcával, kiáltásával, magányos
táncával is az eleve elrendelt csalódás
érzetét közvetíti. Gyanús, hogy
boldognak kellene lennie a vőlegénynek (Feicht Zoltán)
is, azonban az erőltetett mosolygás, a durva mozdulatok,
a szexuális vágy kétségtelen kifejezése
elmossa mindezt. (Nelson Reguera és Vasas Erika jelenik még
meg a színpadon, ezúttal mindketten az atmoszférát
kiegészítő mellékszereplőként a
nász ünnepén.) Gyanús, hogy végtére
is semmi nem az, aminek látszik – vagy éppen
láttatni akarja magát.

A fekete és a fehér kontrasztja ez, a látszat
diadala és az ünnep beárnyékolása,
hiszen ezekkel az érzésekkel, benyomásokkal,
feldemhedő képekkel és megfelelési
szándékokkal nem lehet új lapot nyitni. Amikor
nem vagyunk biztosak önmagunkban, amikor csak halvány
kontúrjait érezzük annak, amit valójában
szeretnénk, nem vagyunk képesek átadni magunkat
az örömnek. Vannak olyan pillanatok, amikor így kell
csinálni: árulkodó jelenet, egyben az előadás
tetőpontja a Brahms V. Magyar táncok című
művére előadott abszurdra járatott
koreográfia – abban a mulatságban minden
benne van, ami az életünk önellentmondás-halmazát
jelenti.


Frenák Pál előadásában bajosan
lehetne az egyes jeleneteket, mozgásokat, betéteket
valami valóságosnak megfeleltetni, az ő
színházában nincsenek szimbólumok, a
rendszer mégis egyértelmű, valahogy összeadódnak
a jelzések, a táncok, a játék, a zene, a
tér, a fény és a többi. Az egyes elemek nem
cserélhetők fel, és következnek egymásból,
de egyértelműen a mozgás, nem a sztori diktálja
a dramaturgiát, vagyis a művész nem egy történetet
fordít le a mozgás nyelvére, hanem a koreográfia
adja ki magát egésszé. Az azonban bizonyos, hogy
a Hymen hihetetlenül jelenidejű, hiszen valami elemi
zavart, kommunikációs és viszonyulási
problémát jár körül, amit nap mint nap
a bőrünkön érezhetünk. Miközben
nézem, egyszer csak valamiért nyilvánvalóvá
válik, hogy az előadás a művész
helyzetéről is szól, aztán egyértelművé
lesz, hogy a közönséges hétköznapokról
szól, aztán felmerül, hogy a társadalomról
is beszél, miközben intim és személyes. A
legvalószínűbb azonban, hogy erről mindről
egyszerre szól, méghozzá elementáris
erővel, a maga konkrétságában mégis
nehezen megfoghatóan (dramaturg: Varga Mátyás).

Az előadás gyengéje érdekes módon a
két legkonkrétabb elem – a gumimedence, amelynek
nincs valódi szerepe, sokszor csupán térhatároló
eszközként alkalmazzák, illetve amikor a
menyasszony az egyik viszonylagos sötétséget
kihasználva az első sorban cicázni kezd néhány
férfinézővel, és a nyakukba akaszt egy-egy
számot, majd a kiválasztottak a színpadra
kerülnek, és egy meghökkentő megoldással
egy-egy üres menyasszonyi ruhával kellene meghitt táncot
folytatniuk. Ám a bevont nézők ugyanolyan bábbá
válnak, mint az üres ruha. A gesztus, amely összekötné
a nézőteret az előadás terével,
idézőjelessé válik, kiesik az előadásból,
amely így nem tud összeérni. Legalábbis a
premieren így volt – de talán ez is hozzátartozik
az ártatlanság elvesztéséhez: a csalódás,
hogy nem jutunk el a beteljesülésig. Épp az előtte
való pillanatban kell abbahagynunk.

Forrás:
https://7ora7.hu/2012/04/01/egy_pillanattal_a_beteljesules_elott



menu
x
Archive
Archive