Egy,
kettő, sok… egy (színházkritika) - UN

Kintli Borbála @ Apokrif
2016.10.10.

Frenák Un
című koreográfiája egyszerű képletből
építkezik. Az
Un
franciául
egyet jelent. Az előadás ennek problematikáját
járja körbe, melyben az „egy” inkább
jelenik meg feltett kérdésként, tehát
kérdőjeleződik meg. Mit jelent az „egy”
akkor, ha maga az Un
szerkezetét tekintve fragmentált, egymástól
elkülönülő mozaikdarabokból épül
föl, áll össze, és ha mégis egység,
vagyis egész, akkor annak mi a jelentése? Mi tartozik
bele? Mit jelent egyáltalán maga az összetartozás?
A kérdések jelentőséget nyernek, hiszen az
„egy” nem alapból adott, jóval inkább
a kettőről és a sokról kell beszélnünk,
legalábbis a különálló mozaikokból
felépülő előadás emelletti
állásfoglalásként értelmezhető.
Mégis végig ott munkál az egységre való
törekvés, mely az elvesztéséből fakadó
hiány tapasztalatából származtatható,
egyfajta magány-érzetből. Ezáltal jelenik
meg a két oldal: egy és kettő/több/sok
ellentéte, de egyúttal szoros egymáshoz
tartozása mint a mágnes két pólusa,
egynek ketté válása. Mintha végig ott
lenne egy olyan világ képzete, melynek részei
vagyunk, egy olyan tér, amely körbevesz minket.

Az előadás
felütése rendkívül erős. A színpad
elsötétül, ami a néző megszokott
érzékelését függeszti fel, mivel
kiesik abból a tér-idő dimenzióból,
melyet a színházterem természetes megvilágítása
lehetővé tett. Azonban a megszólaló
zörejek, melyekből egy forgalmas út, a közlekedési
eszközök hangja válik egyre jobban kivehetővé,
majd a zajok erősödésével már-már
az elviselhetetlenségig fokozódik, rögtön
létrehoz egy másik közeget. A 21. századi
forgalmas nagyváros sztereotípiájára
megteremtett világ teljesen uralja a teret. Nincs többé
a székén (párnáján) sötétben
magányosan ücsörgő néző, a befogadó
kényszerűleg a színház terén kívüli
univerzum felfokozott jelenlétével kerül szembe,
és válik ennek a pusztán hangokból
felépített közegnek a részévé,
mely végül egy hatalmas csattanásban
összpontosulva megszűnik létezni.

Frenák koreográfiája
innen indít. Az előadás első pár
percében gesztusszerűen bevonzza a realitást,
ennek kiküszöbölhetetlen, figyelmen kívül
hagyhatatlan jellegére irányítja a figyelmet:
szükségképpen világba vagyunk helyezve,
majd ezt a maga által teremtett közeget felszámolva
absztrakt térbe helyezi át a további
történéseket, cselekvéseket. Nincs
meghatározott tér-idő kontextus, ezáltal a
koreográfia világa egy utópikus/disztópikus
közeget idézhet meg. A színpad terébe
belógatott kötélháló egyszersmind
jelképezi és fenntartja ezt a teret. A világ
allegóriája. Ahogyan az összecsomózások
mentén a kötél hálót képez,
mintegy annak struktúráját jeleníti meg:
a szerves összetartozást.

Ebbe a közegbe lép be Maurer Milán.
Az eleinte erősen villódzó fényben mozgása
kaotikusnak hat. Követhetetlen, szakadozott képeket
kapunk, majd stabilizálódik a fény, a tér
rögzül.   A táncos és a kötél
kétszemélyes harca, játéka zajlik –
a háló-világ lehetőségeinek
feltérképezése. A komplex jelentéseket
mozgató koreográfia olyan jelentéktelennek és
triviálisnak tűnő alapokra épül, hogy a
kötélre fel lehet mászni, megvilágításának
következtében árnyékot vet, ezáltal
a maga előtti teret is kitölti, vagy egyáltalán
bevonja, mintegy új dimenziót hozva létre.
Mindeközben a háló a táncos mozgásainak
ellentart vagy éppen megteremti vele a harmóniát,
instabil volta tehát kétségtelen tényező.

Maurer mozgása eleinte a kitaszítottság,
elhagyatottság tapasztalatát közvetíti, a
kötél inkább gátló tényező
– beleakad, körülhálózza, tehát
fojtogató burok. Ez azonban átalakul a habitualizáció
folyamatának köszönhetően, innentől a
hálón képződött lyukakon át
lehet ugrani, illetve el lehet bennük helyezkedni. Az
átértelmeződés következtében a
hálóhoz való viszony teljesen megváltozik:
a test belecsavarodik, beleszövődik – menedékre
lel benne.

Frenák szólója mintegy
ennek a vitalitással telítődött kapcsolatnak
az ellenpontja. Fehérre festve – szoborszerűen –
jelenik meg, idegen, oda nem illő. Alakja egyszerre kelt
sajnálatot és válik parodisztikussá. Díva
pózban tetszelegne, de elbizonytalanodik magában,
töredezett és esetlen mozdulatokat ismétel egy
olyan ruhában, amelynek földig érő, több
rétegű szoknyarészében szinte elesik, és
amely a felső részen nem passzol. További
jelentésréteget ad hozzá a női ruhába
öltöztetett férfi test. Ellentmondásokkal
teli, önmagából kifordult jelenség, sajátos
kísértetszerű jelleggel. Nem tudjuk hova
illeszteni, elhelyezhetetlen – annak ellenére, hogy az
előadás végéről tekintve egy esetleges
szerelmi narratíva is kialakítható lenne,
melyben jelentést nyerhetne, magyarázatot kapnánk.
Ennél azonban erősebb a figura keltette zavar, a
kizökkentés élmény

Ez a fajta el nem helyezhetőség
végig meghatározó. Egy száj elé
helyezett maszk, mintha nem lehetne természetes módon
lélegezni, vagy a záró részben viselt
„mátrix szemüvegek”, mintha óvni
kellene a szemet, vagy éppen a látáshoz lennének
szükségesek. Az embernek az az érzése
támad, hogy egy világ utáni, földön
túli univerzumot lát, amelynek a szabályai nem
ismertek, ahonnan a mi világunk idegennek tűnik, ahol az
itteni szerepek tarthatatlanok, a mélyen működő
erők mégis analógak. Szükség van egy
világra, az összetartozásra, egyiknek a másikra.
Azonban a találkozás furcsa esemény. Maurer és
Frenák együttes jelenléte a zárójelenetben
érdekes párost alkot. Egymás ellentétei,
fekete és fehér jelmezeik az ellentartást, a
különállóságot hangsúlyozzák,
még ha együtt is mozognak. Nem érintkeznek,
szigorúan egymás mellett maradnak. De közegük
egy, ugyanazok a feltételek érvényesek
mindkettejükre.

Frenák nem ad kidolgozott válaszokat,
de jól irányzott pozíciókat mutat fel.
Kevés eszközzel játszik, a színpad szinte
üres, egyedül a kötélháló van ott
állandó díszletként, ebben a
minimalizmusban azonban tág értelmezési
tartomány tárul fel. Hogy az „egy” végül
valóban „egy”-e, kérdés marad. De
talán befejezhetetlen, lezárhatatlan gondolatnak is
kell maradnia – állandóan alakulásban
lévőnek –, hiszen az un
mellett meg kell(ene) jelennie az une-nek
is (a francia határozatlan névelő nőnemű
alakjának). Negatív megfogalmazásban talán
így is ott van, az előadás erőteljes
maszkulin jellege ellenére, talán épp azért,
vagy mert egy a gender felőli megközelítés
lehetősége is végig ott húzódik a
háttérben. És akkor azt még nem is
említettük, hogy a francia nyelvben az un-t
és az une-t
többes számba is lehet tenni.