Sajtó
Kritika
XY
Galla Nóra
Ellenfény
HU

Csak
a folyamat van



Gálla
Nóra @ Ellenfény
2013/1



X
és Y, mint a kromoszómák „nemisége”,
kétpólusú önazonosságunk, vagy mint
az ismeretlenek monogramja, a névtelen egó – az
egyik oldalon ott van a létezés nyers szépsége,
a másikon egy adag távolságtartó irónia.
Frenák Pál legújabb darabját Gálla
Nóra elemzi.

Gálla
Nóra


Kell egy hely, ahonnét elindulunk, ami
kontextusba helyezi a mozgásunkat, legyen az testi vagy
szellemi elmozdulás. Akárcsak a Hymen óriás
mentőöve, az InTimE vörös kanapéja, a
k.Rush preparált Cadillacje vagy a Fiúk égből
csüngő fallosz-kötele, itt is kapunk egy fogódzót,
segítséget a látottak értelmezéséhez
– egy origót, ahonnét kiindulva megjárhatjuk
örökös utunkat önmagunk körül. Frenák
nem csinál titkot belőle, hogy ő is ezeket a
dervishurkokat járja szünös-szüntelen, a mozgás
elektrontáncát a nyugalom atommagja körül, és
ebből keletkezik valami harmadik minőség, ha eléggé
eltávolodunk, és onnan szemléljük a
hektikus, illékony egyensúlyt. Merthogy problémáinkat,
ahogy a fizikusok mondják, nem lehet megoldani azon a síkon,
ahol létrehoztuk őket. Talán nem is a probléma
megoldása a cél, hanem az azonosulás.




A Hely ezúttal egy ferdén
kifeszített, szabálytalan kötélháló
formáját ölti, egy lyukacsos, örökké
mozgásban lévő térinstallációét,
amelyre hat a mozgás, és amely maga is visszahat a
mozgásra, szabadsági fokokat és kényszerpályákat
rajzolva ki a rajta araszoló két figurának. A
Férfi és a Nő alakja hasonlóan jelképes
és sterilen konkrétum-mentes, mint maga a tér,
amelyben mozognak; egyszerre korlátosak és végtelenek,
kvázi-pőreségükben, fehér
kontaktlencséjükkel szinte külön identitásuk
sincs: ugyanannak az egónak a két pólusát
szimbolizálják, maszkulin és feminin vágyainkat
és késztetéseinket, melyek egymással
szinkronban vagy egymásnak feszülve, a másikon
olykor felülkerekedve határozzák meg az idő
adott pillanatát. Az ellentétes előjelű
most-ok hullámzásából születik meg
az egyensúly, miközben az idő valamiféle
sűrű, intenzív folyamatos jelenbe úszik át.
Az egyes mozdulatok feloldódnak egymásban, és
végső soron a folyamat íve, töltése
az, ami nyomot hagy a szemlélőben; az energiák
folytonos játéka, a párhuzamosan zajló
külső és belső történések,
melyek disszonáns és távolító,
mégis átélhető, ismerős polifóniába
olvadnak.



A
mozgássor doromboló elektronikus zörejfolyamon
úszik, ez az akusztikai pufferzóna határolja el
egymástól a színpadi teret és időt.
Az eleinte monolitikus hangok egyre összetettebbé,
strukturáltabbá válnak, mechanikus tobzódásukat
csöndesebb szekvenciák követik, megágyazva a
mozgás apály-dagályának: a két
figura megjárja a háló-lét fázisait,
látjuk őket a közeg áldozataként és
uraként, és persze a két szféra között
lebegve, ám a földön sem tudnak elszakadni eredeti
“kontextusuktól”: a háló képe
rájuk vetül, a mozgás lehetőségei
végesek, a dinamika kívülről – a
levegő, a kötél rezgéséből, egy
univerzális ritmusból fakad. Van-e szabad akarat, vagy
csak a részvétlen, világléptékű
determináció létezik? Mintha a két figura
felállni sem tudna: megroggyan a lábuk, és
inkább a földön kúszva róják
mozdulati köreiket, ezeket az egymásba olvadó,
fluid szekvenciákat, melyekhez – szárnyak híján
– a kötél lelógó peremét
használják, afféle vertikális mankóként,
ha már más nem tudja felemelni ezeket a suta szárnyú
angyalkezdeményeket. Madárszerű, szaggatott
mozdulatuk kétszer is feltűnik a darabban, az első
és az utolsó percekben, utalásként
átmeneti, ég és föld közötti
létükre; a kötélhálóról
lógnak, mintha a gravitáció ellenében
fölfelé kellene kihullaniuk a világból,
amelybe beleszülettek.

A
darab szövetét át-meg átszövik a
jelképek és utalások, a néző
valósággal tobzódhat a sokfedelű
értelmezésekben: a színpadkép a ferdén
emelkedő élet-hálóval, a naszcens
duruzsolásból kibomló és differenciálódó
zenei anyag, a visszafejthetetlen, szögleteivel is sodró
folyamat alkotó mozdulatsorok, a feminine-maszkulin pólus
diszharmonikus, mégis kikezdhetetlen egysége, a súrolt
megvilágítás és csíkra-négyzetre
fókuszált fények játéka, a
szólamokra szétbontott, kellő távolságból
nézve mégiscsak összefüződő
gondolati-hangulati-tematikai egység – mindezekből
kirajzolódik az X&Y filozofikusan sokrétegű
világa, egy kompakt vonulat, amelynek lényege a
konkrétumok feloldása, belesimítása a
folyamatba, és amely a ráismerés erején
alapul, a lassan erősödő azonosulásén,
ami a szemlélőt szinte észrevétlenül
szippantja be, hogy aztán, az önfeledés egóvesztő
pillanatában egy váratlan fricskával, egy-egy
ironikus vagy hangsúlyosan diszharmonikus akcióval
kizökkentsen, és megint távolról
(madártávlatból?) szemléljük a
színpadi eseményeket.

A
szimbolika egyik fajsúlyos eleme a darabban megjelenő
harmadik alak (ezt a szerepet a koreográfus, Frenák
alakítja), aki látszatra teljesen független a
hálóvilágban vergődő emberpártól,mégis
ezer szállal kötődik hozzájuk; ruhája
a kvázi-meztelenségükre reflektál,
pontfényben álló alakja statikus, gesztusai a
karok és a felsőtest gesztusai, a léleké,
nem pedig az egész testet ide-oda cincáló külső
erők játékából születik;
mozdulatai közt, késő visszhangként egy
pillanatra feltűnik a darabot keretező
madárszárny-rebbenés.

Kétszer
látjuk a szimbolikus apafigurát, a teremtő tudat,
avagy a tézis-antitézis-szintézis harmadik,
szellemi síkját megtestesítő (vagy
pusztító, bukott angyalszerű, ahogy tetszik)
alakját. Először mozdulatlan, cask meztelen
mellkasát tárja elénk, kezében
fel-felvillan egy apró fénypont, a zörej-zene
szívdobogást sugall. Ugyanez a fénypont, apró
lámpa tűnik fel ezután a férfi-nő
kettős lábán, akik minimáljelmezüket
levéve, immár meztelenül kelnek át a
színpadon, bejárva a rendelkezésükre álló
teret minden lehetséges irányban hosszú,
vontatottan mechanikus lépésekkel, miközben
csupasz testükre mély árnyékokat rajzol az
alulról érkező zseblámpa-lidércfény.
Az éteri, földöntúlian idegen kép
éppen elég hosszan nézeti magát velünk,
míg végül erős totál fény vet
véget a jelenetnek; elérkezik a kizökkentés
pillanata. Könnyed sláger csendül fel, miközben
a pár az eredeti fekete helyett fehér minimálszerelést
vesz magára, és a zenéhez passzoló
súlytalan, videokliphangulatú enyelgésbe kezd. A
kirakatjelenetben ugyanúgy felfedezhetjük a polaritások
vonzás-taszítás játékát,
cask egy másik értelmezési síkon; ezúttal
az egymással, egymásért vívott küzdelem
nem a földön zajlik, nem is éteri botladozással
a teremtő szellem fényében, hanem a színpad
elején, reflektorokkal megvilágított
pszeudo-intimitásban, ahol a “mi ketten” – t
felváltja a “mi mind” érzése, és
az egyén duális erői helyett már a tágabb
közösség erői működnek. Az elvontból
egy pillanat alatt átrándulunk az itt és mostba,
ahol a mosolyogtató, negédes tucatmozdulatok mintha azt
sugallnák: a komoly dolgok halála a komolytalanság.
Gondolkozzunk, és néha ne. Így működnek
a dolgok.

Az
apafigura még egyszer visszatér; egy fénynégyzet
fölött áll, makacs helyhez kötöttsége
révén a gesztusai néma monológként
értelmeződnek, egóboncoló, karcosan őszinte
önfeltárásként, mint amikor az ember
leltárba veszi a kincseit és nincseit, amikor a mozgás
a statikusság állapotába sűrűsödik
– végső soron a mozdulatlanságba, a puszta,
de önazonos jelenlétbe. “You and I”, sírja
a mozdulatokat kísérő, ütemhatárokat
és sablonformákat szétfeszítő
férfihang. Hol vannak a határok? Vannak-e, legyenek-e?
Az “én” csak akkor létezik, ha van “te”
is, ha létezik kontextus – és a kontextusból
fakad a kontextushalál. És ez így szép.
Vagy legalábbis igaz.



A
háló népe közben ismét odafent ül
lyukacsos bölcsőjében: a két figura rázza,
hintáztatja, kóstolgatja a közeget, mint eddig és
ezután mindig. Mozgásuk kényszeres; az élet
mozgatja őket, a nyugalom az ő hektikusságukon át
fejezi ki, teremti meg magát. És megint a törött
madárszárnyak, a kamikaze-repülés; föl,
föl a mélybe. A szimbólumok köze bezárul,
már csak a végső fricska hiányzik: a
sötétből még egyszer utoljára
meglátunk egy alapkot: egy majomember alakját, egy
fehér jeitét. Választ várok? Szomorúan
néz rank, aztán válllat von. Azzal nem
szolgálhatok. Aztán, ahogy elül a nézőtéren
a nevetés, az ajtó felé mutat – vége
a mutatványnak. Kívül tágasabb.

Az
X&Y világa csak akkor tud működni, ha a táncosok
mindvégig személytelen, semleges projekciós
felületek maradnak, és a néző általa
kiválasztott gondolati vezérfonalat, értelmezési
lehetőséget szabadon végig tudja vezetni a
darabon. Mindez intenzív, fegyelmezett jelenlétet
igényelt az emberpárt alakító Marie-Julie
Debeaulieu-től és Holoda Pétertől, akik a
sűrűr tűncanyagot elegánsan interpretálják,
okosan – talán egy kicsit kevésbé őrülten,
mint amennyire helyenként kisülhetett volna egy-egy
érzelmi hullámhegy, de ez a fajta visszafogottság
is a tükör-jelleget szolgálta, és tágabb
teret hagyott az értelmezésnek.

Az
érzelmi és gondolati hullámzás ellenére,
a bőven alkalmazott disszonancia és fricskák
mellett az X&Y meglepően és erőteljesen pozitív
üzenetet hordoz; az önazonosság, a tudatos elengedés
derűjét. (Természetességét?
Igazságát?) Mint egy kép, aminek a részleteiben
komor színeket, halált, pusztulást találunk,
összességében mégis az életet
látjuk, ahogy önmagát szemléli. Nincs
eltelve magával, mosolyog a saját hiúságán,
de nem lát fekete felhőket ott, ahol nincsenek. Csak ott,
ahol vannak, tenné hozzá a jeti-majom vigyorogva.

Mindegy;
lényeg, hogy a kijárat arra van. Mindenféle
értelemben.





menu
x
Archive
Archive