A
butoh és a lányka

Artner
Szilvia Sisso @ Magyar Narancs
2017. október 26

A
Frenák Pál Társulat előadását
a CAFe Budapest programján mutatták be a Müpában
egy teljesen megújult társulattal, jórészt
a Táncművészeti Egyetem modern szakos végzőseivel.
Tánc az erőszakról, a zsinórpadlásról
lelógatott, több méter hosszú bambuszrudak
között, vészjósló világításban,
kibírhatatlan hangorkán közepette.

Frenák
Pál ebben a munkában a hirosimai atomkatasztrófa
áldozatainak állít emléket, miközben
társadalmunk felelősségeire, a hatalom
bántalmazásaival szembeni tűrőképességünkre,
egymás iránti empátiánkra kérdez
rá sűrű szövésű absztrakciókon
keresztül. Nem állít semmit, csak ordítva
meséli a brutalitás és kiszolgáltatottság
történetét, hétköznapi kapcsolati
hálóinkat is feltárva, szokás szerint
letisztult mozdulatokkal, kemény effektekkel. Alain Resnais
Szerelmem, Hirosima című filmjének motívumaiból
és a japán butoh táncból inspirálódott
a munka. A 20. század második felében született
butoh a háború utáni generáció
lázadása volt az üresnek és hazugnak érzett
hagyományos japán színházi formákkal
szemben. Egyértelmű, hogy Frenák kedvenc
filozófiája ez. Ennek az avantgárd, a
gravitációval újra dialogizáló
furcsa táncirányzatnak az egyik legismertebb csapata az
Amagacu Usio által 1975-ben alapított Szankai Dzsuku,
amelynek legendás előadásai is átszűrődnek
Frenák munkáján.

Fehérré
festett arcok, testek, pirosra mázolt mellbimbók,
pillangós kimonók, szoláriumszemüvegek,
fekete alsóneműk, geometrikus, változó
formákból és fényekből építkező
színpadkép, a sarkukból kifordítva mozgó,
lebegő háromszögek, a táncos testek változó
dinamikája becsapódásai, a disszonáns és
harmonikus hangok szürreális egymásba mosódása
és a megtörő ritmusú világítás
mind azt sugallja, hogy hiába egyenes a világ, mégsem
tudunk haladni, ha mi ferdén állunk benne.

Frenák
ezúttal is sokkoló koreográfiájában
a kegyetlen fizikalitás a hatáskeltés
legfontosabb eszköze. Meg persze az egyszerűnek látszó,
mégis fenyegető díszletelemek, amelyekkel a táncos
együttműködés akrobatikus tudást, rutint
igényel. Több mint tíz szóló-, duó-,
trió-, illetve csoportos jelenetre oszható az előadás,
és mindben szerepe van a bambuszrúdnak, amely a japán
mesebeli, szörnyekkel teli erdőt szimbolizálja,
amely egyszerre véd és fenyeget. A rudak vagy fel
vannak függesztve, és azokon hintáznak a táncosok
mint kínzóeszközön, vagy függőlegesek,
és óriási, meghosszabbított karként
funkcionálnak. Az indusztriális zene, a fülsértő
zajok néha ellentétbe kerülnek az időnként
lassan hömpölygő, harmonikus színpadképpel.
Több fáziseltolódás is keletkezik így,
mintha párhuzamos valóságok jelennének
meg a színpadon, de persze egyszerűen fogalmazhatunk úgy
is, hogy filmes megoldásokat alkalmaz a koreográfus,
mérnök és rendező. Az biztos, hogy ezt a
Frenák-előadást nehezen zavarta volna meg
bekapcsolva hagyott mobiltelen vagy egy mögöttünk
széket rugdosó néző, esetleg sor közepéről
menekülő társaság. Aki kondicionálva
van a Frenák-féle „kényelmetlenségekre”,
mert ismeri a koreográfus sötét tónusú,
de egyebként sűrű önidézetekkel és
szép pillanatképekkel oldott előadásait,
annak is megterhelő volt ez a darab. Nehéz nézőnek
lenni, ha egy ekkora színpadi tér minden pontjának
különleges jelentősége van. Ha a
géppuskaropogásban a hátttérben lassan
átúszó lányalakot és a tapsrendre
villámgyorsan ki-berohangáló társulatot
is követnie kell.

Forrás:
https://magyarnarancs.hu/szinhaz2/a-butoh-es-a-lanyka-107230