Sajtó
Interjú
Frenák
Szentgyörgyi Rita
Elixír
HU

Az alkotás életforma

Szentgyörgyi Rita @Elixír
2010. február

Elszigeteltség és kapcsolódási vágy fájó gyötrelme lüktet az előadásaiban. Belülről ismeri a test magányát, a megérzések hatalmát, az ösztönök labirintusát. Táncosait nemcsak fizikailag, de lelkileg is lecsupaszítja. Frenák Pál a kortárs tánc, vizualitás, mozgás radikális megújítója. Rehabilitációs programokat szervezett mozgássérülteknek, siketnémáknak Franciaországban. Európa legnagyobb táncközpontja, a párizsi Centre National Danse részéről is felkérést kapott erre. Tíz év hite, munkája, verítéke árán 1999-ben Magyarországon is meghonosította a Frenák Pál Társulatot. A jubileumi évforduló alkalmából beszélgettünk gyökerekről, lelkületről, átjárásról anyag és szellem között.

A kegyetlen tánc maghatározását alkalmazzák az előadásaidra. Egyetértesz vele?

FP: Ezen én mindig elcsodálkozom. Azt keresem, hogy mennyire tud önmaga maradni a táncos. Abban a pillanatban, amikor valaki felvesz pózokat, és „parazita” mozgásanyagokat valósít meg, számomra ez soha sem kegyetlenségről szól, inkább egy pontos megfogalmazásról, borzasztó őszinteségről. Úgy alkotom az előadásokat, hogy asszociációkban gondolkodjon a néző. Nem szeretem az olyan előadásokat, amiknek egy olvasata van. A többség konkrét érthetőséget akar, holott az én darabjaimnak nagyon szabad átjárhatósága van.

Az új daraboddal, a Sevennel, a hontalanság, a száműzetés témájához nyúltál. Mennyiben inspirálta a saját sorsod?

FP: Nem jutott eszembe, hogy akár rólam is szólhatna valamilyen szinten. Már az is száműzöttség, hogy egy halló világban száműzötten éltem, a siketek és nagyothallók jelrendszerével kommunikálva anyámmal. Sok mindent átfog a Seven Magyarország történéseiből, 56 örökségéből, amik ránk hullottak. Persze ennek semmi köze a darabhoz. Ami érdekel minket, valamiből eljutni valahová. Egy teljesen más közegben kell az embernek felülmúlnia, megtalálnia az újraélhető lehetőséget. Ha valaki nem megy tovább bizonyos személyi problémákon, akkor nem tud újra életre kelni. Nézd meg, hogy mennyire aktuális a száműzetés, ahogy embereket kényszerítenek területek elhagyására, akár a természeti csapások, a politikai, szociális, etnikai nyomás hatására! Szcenográfiailag érdekesek a mozgó traktorgumik. Én ezeket úgy alkalmaztam, hogy utána a kubai táncosom mesélte, hazájából évtizedeken át menekültek az emberek Amerikába. A felfújt gumikat húzzák, viszik, gurítják, vonszolják a táncosok, mint a csiga a házát. Sok kérdést felvet, hogy ez teher vagy sem, le tudnak-e válni róla, vagy sem. Van egy mozgó szcenográfiai lehetőség, ami a teret formálja, a mozgást befolyásolja. Annak idéjen a Gördeszkákban csináltam ilyet, ami áttételesen az intézetben töltött hét-nyolc évemről szólt, itt meg egy kifejlődött változatban folytatódik. Van benne küzdelem meg olyan értelmezés is, hogy húzzuk az életet a hátunk mögött. A kérdés az, hogy mennyire vagyunk életképesek.

Cipeljük a keresztünket?

FP: Vannak dolgok, amiktől soha nem tudunk megválni. Mindezt tapasztalatból mondom. Amíg meg akarok válni olyasmitől, ami a testem része, a belső énem egyik éltetője, addig szenvedek. Ha viszont megérzem, kezdem belakni vagy kissé megidomítani az ördögömet, akkor megértem. Kezdek rájönni, hogy nagyon sok fájdalom van bennem, de nem hiszem, hogy ezt a fájdalmat kellene kultiválnom. Nagyon hosszú időbe tellett, amíg ezt felismertem, nyilván az alkotás sokat segített. Az ember könnyebben szenved, mint hogy megváljon tőle. Molnár Gál Péter egyszer megírta, senki nem tud jobban szenvedni, mint Frenák Pál.

Különbség van azért a kreatív szenvedés az önszenvedtetés között...

FP: Pontosan. Egyébként hol van az egyensúly, hogy az éltető energiákat szül vagy bumerángszerű dolgokat? Megpróbálok beszélni róla, megpróbálom magam kérdezni. Talán valaki más jobban rá tud tapintani. Nem tudom, hogy egyáltalán egy ember képes-e önmagát teljes mértékben megismerni.

Az önismeret útját járod?

FP: Valószínűleg abban van szerencsém, hogy ráléphettem az útra, és azt csinálom, ami a mély meggyőződésem. Hónapokig rajzolgatok, olvasgatok, összeállítok valamit, és megpróbálok önmagamból megalkotni mindent. Nagyképűség ez?

Mi másból dolgoznál?...

FP: Én ezt soha nem tudtam elképzelni. Azt el tudom képzelni, hogy adnak útvonalakat. Egyben hiszek: a megélt valóságon, az élettapasztalatokon keresztül jutok információkhoz. Nem biztos, hogy az ember az emberrel találkozik, hanem egy anyaggal. Tehát én úgy is kapcsolatban állok Gilles Deleuze-zal, hogy olvastam az írásait. Nem kell találkoznom vele ahhoz, hogy csereakcióba lépjek vele. Minden szcenográfiai anyagot is úgy kezelek, mint élő partnert. Nálam az érzések nem feltétlenül ember és ember között zajlanak. Az ember a talajjal, a talaj a levegővel, a levegő a szagokkal, a szag a láthatatlannal találkozik. Minden mindenhol valamilyen formájában átjár.

Beljebb vagy önmagad megértésében akár a korral, akár a megélt tapasztalatok feldolgozásával?

FP: Igyekszem feldolgozni, de nem mondhatom, hogy már feldolgoztam. Úgy gondolom, hogy amíg alkotok, ez örök folyamat marad számomra. Nekem az alkotás életforma, valószínűleg ez biztosítja a levegőt, hogy ne legyek öngyilkos.

Fontos számodra a harmónia az életedhez?

FP: Szükségem van bizonyos kérdésekre, ha nem is konfliktusokra. A harmóniát inkább a természetben találom meg, mint az emberi kapcsolatokban. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, két embernek egyszerre kell elengednie az egóját. És ez igen ritka. Én valamilyen formában megtaláltam a harmóniát. Van egy olyan ember mellettem, akihez oda tudok bújni, akit ez éltet, és aki engem éltet.

A feleségedről beszélsz?

FP: FP: Én is néha elcsodálkozom magamon. És ami fantasztikus számomra, hogy huszonöt év után egyre jobban vágyom utána. Bennem ez nem gyengült, csak erősödik, és lehet, hogy a halál felé menet még erősebb lesz. Nagyon sokszor eszembe jut, hogy ha meg kell halni, akkor legalább legyenek mellettem. Ha azt érzem, hogy az az egy-két ember, aki fontos, mellettem áll, akkor valószínűleg könnyebb lesz.

Félsz a haláltól?

FP: Még nem vagyok abban a stádiumban, mint az édesanyám, aki fantasztikus módon reagál a világra, és nem fél a haláltól.

Nem az élettől félünk?

FP: Mondják, a haláltól nincs mit félni. Valamitől rettegek, még van mit dolgozni önmagamon.

Foglalkoztat a spiritualitás, a traszcendencia, az a hit, hogy nem a véletlen vezet minket?

FP: Nyolcadik gyerek vagyok, ahová születtem, ahogyan születtem, minden arra utalt, hogy belőlem soha semmi nem lesz. Apám elhagyott, anyám kénytelen volt megválni tőlem hét évre. Gyerekkoromban is volt bennem valami hit, kivetítettem anyám szeretetét. Volt egy tanárom, aki behozta az életembe a francia vonalat. Annyira messze voltam attól, ahol ma élek, hogy néha azt mondom, ez csoda. Hét-nyolc-kilenc évesen már kivetítettem, hogy Párizsban fogok élni. A fizikai fejlődésemet, a fallosz szimbolikáját projektáltam. A férfiaknál ez eléggé központi kérdés. Én már el tudom engedni. Amim van, az olyan, amit megteremtettem. Be tudom lakni a testemet.

Volt egy képed magadról, amivé válni szerettél volna?

FP: Globálisan vetítettem ki egy vonalat. Nem egy száznyolcvankilenc magas férfiideált, hanem valami lelkiséget, fizikalitást, szexualitást, potenciális energiát. Azért tudok fejlődni, mert már nem sok dolog van, amiről nem tudnék lemondani. Mindennap tegyél meg valamit, amit nem tennél, és ne tegyél meg valamit, amit megtennél! Bent vagy nyolc-tíz órákat a próbateremben, és ez lehetetlen, hogy egy idő után ne lépj túl a fizikális szinten. Talán nem hiszed el, néha nem is tudom, hogy ki instruál. Én beszélek, de nem tudom, hogy ezt én mondtam. Még az is előfordul velem, hogy azt kérdem: ez honnan jött, ezt én sose gondoltam, nem volt bennem tudatos. Az a valaki mondhatta, aki kapcsolatba lépett a belső énemmel. Valahogy szintézisbe jön az énemmel, megszólal magától. Sokkal jobban tud valaki fogalmazni bennem, mint én. Mi nem tudunk semmit szerintem, de megteremtettük magunknak azt a szférát, amelyben keresni, kutatni lehet. El kell tudni felejteni azt, hogy megélhetsz belőle. Ehhez nagyon kurázsi kell, és szerencse, hogy az a pár ember, akivel vagy, tudod, hogy akkor is ott lesz, ha egy fillért sem kapsz sehonnan.

Hálás vagy-e a sorsnak mindazért, amivé váltál szegénységből, intézeti létből?

FP: Úgy gondolom, felszínen kell tartani egyfajta toleranciát, józan látást, hogy nem hitetünk el magunkról olyasmit, ami nincs. Olyan életem van Budapest, Párizs, a családom, a hallóság, a süketség, a feleségem, az itteni barátok között, ami állandó folyamat, nem engedi meg, hogy ne legyél éber. Engem nagyon józanon tart az élet. Bizonyos helyzetekben megéreztem a mindenséget: Japánban, Isztambulban, a Hagia Szophiában, Firenzében a dóm kupolája alatt. Ott állsz mint isteni teremtmény, és azt érzed, hogy te is ennek a része vagy. A vallást ennyiben elfogadom, belehelem. A mai napig emlékszem, hogy Marokkóban a hegyekben kecskeháton jött egy gyerek, és a tekintete olyan energiákat adott át nekem, hogy évekre elég volt. Nagyon érzékenyen megérintenek bizonyos pontok az életben. Valaki egyszer nyúl hozzád, de az benned olyasmit vált ki, hogy leélsz mellette egy életet. Ez az alkímia, amit nem tudsz megmagyarázni. Mi ez, ha nem az isteni erő?

 

menu
x
Archive
Archive