Sajtó
Kritika
Wall
Fuchs Lívia
HU

Alkalmi
együttlétek



Fuchs
Lívia @ Élet és Irodalom

2018.
november 16.

Mert
Góbi elementáris jelenség, ha színpadra
lép, rátapad a szem, akárhányan mozognak
körülötte, rá vagyunk kíváncsiak,
hiszen megjelenésében mindig jelen van valamiféle
éteri minőség, miközben erősen
emlékeztet egy mesebeli manóra vagy a lét
tragikumát elviccelő clownra – s eközben mégis
képes egy konvenciókra fittyet hányó mai
nőt is reprezentálni.

A
hosszabb ideje együtt dolgozó s ezért együttessé
formálódó alakulatok mellett egyre több az
alkalmi társulás a táncos szcénában.
Talán mert mind nehezebb bármiféle állandóságot
teremteni? Vagy így újabb impulzusokkal gazdagodhat
táncos és koreográfus? Több ilyen alkalmi
formáció előadása után sincs erre
pontos válaszom, mert láthatóan nagyon is
különböző indítékok lappanghatnak a
végül színre vitt produkciók mögött.
Góbi Rita például feltehetően pedagógiai
és talán társulatépítési
szándékkal válogatott össze hat olyan
táncosnőt, akik nem igazán gyakorlott előadók,
egyikük még diák is, a pedagógus Góbi
növendéke. Kezdők színpadra juttatása,
előadói pályájuk segítése
fontos tett, bár az ilyen és hasonló független
alkotásokra a játszási körülmények
drámai szűkössége miatt sosem vár
annyi előadás, hogy az segíthetné a
táncosok és a darab összeérését.
Viszont lehet, hogy valóban felmerült a koreográfusban
egyszemélyes társulatának bővítése
is, amikor kiválasztotta e fiatal táncosokat. Mert a
Góbi Rita Társulatnak valójában egyetlen
táncos tagja van, maga a koreográfus-előadó,
akihez állandó társalkotók (zeneszerzők,
jelmez- és fénytervezők) kapcsolódnak. Góbi
mégsem csak szólókkal lép fel, hiszen a
nagyszerű táncosnő időnként egy-egy
külföldi előadóval kooperál. De akár
szólóban, akár duettben látjuk őt,
tökéletesre csiszolt szakmai tudása mellett
különleges alkata és személyisége az
egyik legerősebb összetevője produkcióinak.
Mert Góbi elementáris jelenség, ha színpadra
lép, rátapad a szem, akárhányan mozognak
körülötte, rá vagyunk kíváncsiak,
hiszen megjelenésében mindig jelen van valamiféle
éteri minőség, miközben erősen
emlékeztet egy mesebeli manóra vagy a lét
tragikumát elviccelő clownra – s eközben mégis
képes egy konvenciókra fittyet hányó mai
nőt is reprezentálni. Ám a Tátikák esetében
éppen önmagát hagyta ki a színpadi
képekből. Ez a kívülállás
koreográfusi szempontból érthető, hiszen
ritkán van alkalma több táncossal dolgozni, a hat
főre komponált koreográfia strukturális
lehetőségeit viszont így tisztábban
átláthatta. De sajnos hiába az apró
rebbenésektől egészen a heves szökellésekig
ívelő – a botanika és a zoológia
világát egyaránt felidéző –
mozgások logikus kibontása, az unisonók, kánonok
és improvizatív részek arányainak
egyensúlya, a saját magán kikísérletezett,
a testrészek izolált használatát gazdag
karmunkával dúsító koreográfiai
nyelv, ha mindez az interpretációban iskolás
fegyelemmel, de erős előadói jelenlét nélkül
valósul meg.

Az
évtizedek óta töretlen lendületű Frenák
Pál Társulat viszont – sokszor változó
összetétele ellenére is – mindig izgalmas és
extrém egyéniségek panorámáját
kínálja, olyanokét, akik páratlan
energiákat képesek mozgatni minden színre
lépésükkor. A mindig is lehengerlő táncosok
most új lehetőséget kaptak Frenáktól,
aki ezúttal ugyancsak kicsit hátrébb lépett,
hiszen átadta a koreografálás lehetőségét
táncosainak. Nem is először, s ez is egyfajta
pedagógiai törekvést feltételez. A múlt
évi kísérlet, a szabad ötletek szabad
kidolgozása azonban, ne kerteljünk, vállalhatatlan
lett, ezért most Frenák kevésbé hagyta
magára táncosait, hiszen ő határozta meg a
darab koncepcióját és szcenikáját.
A közös alkotói folyamatba saját együttese
régebbi (Esterházy Fanni, Mau­rer Milán és
Eoin MacDonncha), és új tagjai (Lőrinc Emma,
Annibal Los Santos, Benjamin R. Jarrett) mellett bevonta az M Stúdió
két színész-táncos előadóját
(Polgár Emília, Deák Zoltán) is, akikkel
korábban már Sepsiszentgyörgyön dolgozott. 
Az így alkalmivá vált társulásban
még két előadó kapott helyet, egy
hallássérült lány (Mázló
Tímea) és egy csonkolt végtagú fiú
(Kónya Tamás). Az ő epizódjaik azonban –
a női energiák tomboló erejét idéző
trió vagy a lírai-melankolikus kerekesszékes
férfiduett, de különösen az etikai kérdéseket
is felvető bizarr szalontánc – dramaturgiailag alig
szervesülnek a laza jelenetsorozatba. A W_all című
darab etűdjeit ugyanis a fal motívuma és ennek
gazdag asszociációs hálója tartja egybe.
A mozdítható, átrendezhető, mégis a
tér lehetőségeit fenyegetően szűkítő
díszletben a jeleneteket egy Frenák névjegyének
tekinthető, vertikális-lebegő szóló
keretezi. A következő jelenet robbanékony, felfelé
törő, de zuhanásokkal végződő
spirális fordulásai ugyancsak a Frenák-„szótár”
kitüntetett elemei, mint ahogy ezekre ismerünk a további
képekben is. A változó hangulatú
etűdökben (mint az egymást hol ölelő, hol
ellökő „ikrek” epizódja; a testére
tapadó férfit egyre levakarni próbáló,
majd hisztérikává váló lány
alakja, az agresszió változatait kibontó trió
vagy a falak tövében küzdő magányos nő)
egyetlen röpke epizód kivételével –
amikor egy kalapos férfi küzd beszorulva „két
fal” közé – alig bukkannak fel a
társulatvezető stílusától eltérő
megoldások.  Ezért a falak sugallta lehatároltság
és átjárhatóság, lezártság
és nyitottság, a korlátozások és
lehetőségek variációit feltérképező
előadás mozgásvilágában és
gondolkodásmódjában is ismerősen és
jellegzetesen frenákos – mint egy festmény,
amelyet a mester műhelyében és vázlatai
szerint a tanítványok dolgoztak ki.

Forrás:
https://www.es.hu/cikk/2018-11-16/fuchs-livia/alkalmi-egyuttletek.html

menu
x
Archive
Archive