Legáth Zsolt @
tanckritika.hu
2013. március

Legáth Zsolt kritikája a Hymenről

Jantner
Emese intenzitása kiragyog a többiek közül,
hihetetlen mértékű érzelmi energiákat
mozgósít, mozdulatai mellett épp olyan
izgalmas figyelni arcát, tekintetét. Megfejthetetlen
kór emészti, zaklatott, paranoid, tűhegyes
mozdulatokkal szurkálja maga körül a teret.

Mitológiai referencia rejlik Frenák Pál
legújabb darabjának címében: Hymen,
görögül Hümenaiosz a legenda szerint Apollón
vagy Dionüszosz fia, a lakodalom és nász
istene. Több költő, köztük Catullus is
megénekelte alakját, áldását
kérve a nagy eseményre: „Ó, nagy Uránia
gyermeke te! / Szent Helikon magasán lakozó / isteni
lény, ki a zsenge szüzet / férfiú karja
közé vezeted, / szállj le Hymen, Hymenaeus!
...gyújtson örömre e násznapi zaj, / s
tánccal verve a gyors ütemet, / búgj lakodalmi,
tüzes dalokat / és a sötét levegőbe
röpíts, rázz lobogó fényű
fáklyát!"

A címnek megfelelően egy esküvőre vagyunk
hivatalosak. Az este indító képe, az esküvői
fátyol alól felszakadó hangtalan sikoly
azonban azt jelzi, hogy Frenák lakodalmát messze
elkerülte az isteni áldás. Az menyasszony
(Jantner Emese) felszabadult pillanataiban a nézőket
puszilgatja, de öröme csupán röpke epizód,
s a továbbiakban minden arra utal, örömtelen,
kegyetlen világba csöppentünk. Felütésként
Feicht Zoltán és Jantner erőszakos kettősét
látjuk, majd sorban felbukkan a szereplőgárda
többi tagja is (Nelson Reguera, Vasas Erika, Holoda Péter),
akik együtt alkotják a lakodalmi társaságot.
Ugyan többször is összeállnak családi
csoportképhez, hiábavaló erőfeszítés
lenne hagyományos értelemben motivált
kapcsolatokat, rokoni szálakat keresni közöttük.
Frenák dramaturgiája ennél szellősebb és
univerzálisabb, lakodalmában a szó átvitt
és nagyon is konkrét értelmében
mindenki hordja a menyasszonyi ruhát.

Az első duett előrevetíti az ábrázolt
emberi viszonyok minőségét. Azokat erőszak,
hatalomvágy, egoizmus, nárcizmus és
eltárgyiasítás jellemzi. Előbbiekben
elsősorban Feicht jeleskedik, különösen
emlékezetes narcisztikus „zuhanyjelenete" és
pöffeszkedő heverészése. Az
„eltárgyiasítás" legtöbbet a
többiek „gondoskodását" elszenvedni
kénytelen Holoda Pétert éri, aki remek
színészi teljesítményt nyújtva,
illúziókeltően játssza a kerekesszékbe
kényszerült magatehetetlen, testi és szellemi
fogyatékost. Bár csapatmunka zajlik, az este
egyértelmű főszereplője a Frenákkal
rendszeresen dolgozó Jantner Emese. Intenzitása
kiragyog a többiek közül, hihetetlen mértékű
érzelmi energiákat mozgósít,
mozdulatai mellett épp olyan izgalmas figyelni arcát,
tekintetét. Megfejthetetlen kór emészti,
zaklatott, paranoid, tűhegyes mozdulatokkal szurkálja
maga körül a teret. A darab végén bent is
ragad kicsit, könnyek fojtogatják a taps alatt. Nagy
szólóját A hattyúk tavából
kölcsönzött zenére táncolja.
Frenáknál mondhatni szokásos az érzelmes,
klasszikus zenére előadott női szóló
(pl. Lisa Kosturé Beethoven Holdfény szonátájára
az InTimE-ban), amelyeket nem minden esetben fogadott
egyértelmű dicséret a kritikusok részéről.
Az érzelmes zene, a hattyúasszociációt
erősítő fehér menyasszonyi ruha és
Jantner helyenként túlzónak ható,
szenvelgő arckifejezése most is a giccs határára
sodorják az egyébként erőteljes
jelenetet. A darab másik hölgy szereplőjének,
Vasas Erikának kevés lehetősége adódik,
hogy emlékezeteset nyújtson. A koreográfia
sem bánik vele kegyesen, láthatatlan üldözők
előli szakadatlan menekülése az, ami megmarad
színpadi jelenlétéből.

Az előadás mozgásformái, tere és
dramaturgiája a Frenák munkásságát
figyelemmel követő nézőre most is a jóleső
ismerősség érzésével fog hatni.
Frenák előadásról előadásra
építkezik, mutat meg korábbi előadásaiban
felbukkant ötleteket más fénytörésben.
A tér közepét egyedüli díszletelemként
uraló, áttetsző műanyag-medence a frenáki
szcenikai gondolkodás sokadik alakváltozata. A
gondolat már ott volt a Fiúk sokat elemzett
„parabola antennájában", az InTimE
kanapéjában, a Seven gumiabroncsaiban is.
Mostani alakjában e díszletelem kevéssé
tud jelentésessé válni, mint akár
fentebb sorolt társai. Csak egy-két akció
(Feicht heverészése és lovaglása,
valamint az ide vonatkozó vetített képsorok
keltette asszociáció) mutat túl puszta
funkcionalitásán. A zenei montázs is
„frenákos": a kortárs zörejt
klasszikus váltja, de beszűrődik diszkó
is, és olykor magyaros dallamokra ropják a táncot.

A „medence" áttetsző műanyagja, az azt
körülvevő tér és a táncosok
ruháinak fehér színe steril, vegytiszta
atmoszférát teremt. Bár ugyanaz a sóvárgó
belső indulat, ösztön fűti őket, a
táncosok nem rontanak egymásnak olyan hevesen, mint
korábbi előadásokban, zaklatottságuk is
introvertáltabb. Igen sok a magányos szóló
– Frenáktól újszerűen. A kies
térben köreiket rovó táncosok akár
elmegyógyintézeti kezeltek is lehetnének,
fehér menyasszonyi ruhájuk kényszerzubbony.

Frenáknak mindig is kifinomult érzéke volt az
üres felszín megmutatására, s nincs ez
másképp most sem: az előadás végén
a kommersz csillogó, ám üres valóságát
kapjuk a képünkbe. A színpadra invitált,
nyakukba aggatott sorszámmal egy Esküvő Show
versenyzőivé avanzsált nézőtársaink
olcsó zenére rophatják a táncot, míg
mi siratjuk a Szép Új Világot.

Forrás:
https://www.tanckritika.hu/kategoriak/kritika/225-aldatlan-nasz